Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Garai Gábor: Szélcsönd és újra szél
a bibliai példázat logikájához—környezetéhez. A Mielőtt egyszerre „szubjektivebb” és általánosabb. Sok szép és érvényes sora közül érdemes kiemelni a következő néhányat: ... hűségemért (ha tán egy szavamért sem) a magát építő emberi közösség — örökkévalóságom — befogad, majd. A „közösségiség” visszaperlésének egészen más szintű, más akusztikájú átlényegíté- sét figyelhetjük meg a versben, mint akár a Boldogtalan Vajda Jánosban. Nem beszélve a Visszfény és az Elégiák évada olyan verseiről, mint a Szerda, a Kóbor végvári vitéz fohásza, a Ködben és hóban, amelyek ezt az időközben létrejött ellentmondást csak történelmi analógiák segítségével, a jövő konvencionális „igazoló” képzetének felidézésével tudják feloldani. A kötet gyengébb, formailag is kiérleletlenebb versei jórészt Garai megszokottabb, némileg már rutinszerűvé gyakorlódott lírai módszeréből eredeztethetőek. (Tes- támentum-töredék, 1919; Két szegény legény beszélget, Vadkan). A címadó vers — a Szélcsönd és újra szél — azért nem meggyőző véleményünk szerint, mert összemosódik benne a kétféle gondolkodásmód, lírai attitűd, és ez a tisztázatlanság egy nehézkesen működő allegóriát eredményezett. Részletei nem szervesülnek az egészbe, az esetlegesség vonásai „megrögződnek”, nem mutatnak—húznak egy irányba, szinte önálló életre kelnek. S a deklarált szándéktól függetlenül hatnak. Az Ovidiusz levelek szerelmi ciklusa igazi, hiteles szenvedélyeknek adott klasszikus és plasztikus formát; lényegesen erősebb, mint az utolsó, a „közélet” kegyetlenségét, amoralitását elutasító rész, a Levél a fórumra. A Thészeusz könyve az önismeret kegyetlen és kíméletlen hősének állít klasszicizáló vers-emlékművet. A Szélcsönd és újra szél — egészét tekintve — nem csupán jelentős állomása a Garai életműnek, hanem figyelemre méltó kötet is, néhány egészen kivételes katar- tikus élményű verssel. Legvégül még egy gondolat. Bár kifejtettük, hogy a „szűkén értelmezett” politikai szféra ma nem kínál olyan közeget a költőiség „kiélésére”, mint a hatvanas években, de azt nem állítottuk, hogy egy más módon felfogott politikum nem hord magában újszerű költői lehetőségeket. Csakhogy ennek a realizálásához nem elegendő az a megközelítés, amely — többek közt — az Athéni Timon című Garai versből kitetszik: ... apjuk gyilkosaival paroláznak, oltárra emelik az érdeket... Az érdek ilyen negatív beállítása nem teszi lehetővé azt, hogy közel férkőzzünk a jelen gazdasági—társadalmi—politikai gyakorlat „mélyrétegeihez”, amelyeknek egyik központi kategóriáját kellene elvetnünk a vers intenciója szerint. Hadd hivatkozzunk József Attilára, aki így írt az Emberek című szonettjében: Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag, s ma már sejteni kezdi sok szegény. Ezen a nyomon elindulva — ha „Kibomlik végül minden szövevény”, ha a sejtelemből bizonyosság lesz — a közéleti—politikai líra, sőt, azt mernénk mondani: a líra megújításának eddig járatlan útjai derengenek föl. PÉNTEK IMRE 507
