Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: A grammatikai következetesség kelepcéi. Székely János: Egy rögeszme genezise

tikumot lát az ún. „beat”-irodalomban, „tudatlan, gátlástalan, dologtalan emberkék” nihilizmusát: a „selejt lázadását”.

Ezek az előzményei a Székely János-i „rögeszme” kialakulásának. „Költői hitvallásom ... énnekem is volt. Szép, kerek, kövér, kiadós ars poeticám ...” Minél többet gondolkodott azonban századunk kultúrtörténetén, annál inkább arra a meggyőződésre jutott: „A költészet meghalt, mert funkciót vesztett”. És nemcsak a költészet: a képzőművészet, sőt maga a művészet vesztette el funkcióját. Többé nem tartozik az emberi élet mindennapos szükségleti cikkeihez. „Nincs többé igazi, esztétikumon kívüli szükségünk képekre és szobrokra” — mondja, s minthogy nem tartja elegendőnek, dótoknak’ a kizárólagos esztétikai funkciót, általános funkcióvesztésről beszél. „A modemek meggyőznek arról, hogy a régi módon nem lehet már írni. ... A konzervatívok arról, hogy az új módon nem érdemes. ... Sehogyan sem lehet, sehogyan sem érdemes írni.” És nem is ír: elnémul; mint mondja: „visszavonja” a költészetet, mint Kilencedik szimfóniáját Adrian Leverkühn a Doktor Faustus^ban. Egyszer nosztalgikusan felsóhajt: „Milyen kár, hogy semmit sem tudok megírni többé”. És azt sem bírja eldönteni: vajon azért nem megy neki az írás, mert belátta, amit belátott, vagy azért látta be, mert nem megy? Arra ocsúdik: odavan a teljesség, a „mysterium tremendum”. „Nincs már totalitás, s zöld lugasok között / Nem búg gerlice...” A művészet funkcióit átvették a társadalomtudományok, az antropológia. Verset nem lehet írni, marad a közírás, a publicisztika, a politika. A költészet ezentúl: „inegzisztens műfaj”. Ha olvassák is, csak úgy, ahogy a bélyeggyűjtők bélyeget gyűjtenek. Székely János negyed századon keresztül ontológiai funkciót teljesítő költőnek tudta magát, de ’következetes’ morális szemléletétől „vezérelve” megérkezik az elhallgatáshoz: „Ars poeticám a hallgatás. Versem — hallgassák meg, kérem —, versem: a csend.” A költészet, amit már számosán számtalanszor kiszenvedettnek nyilvánítottak, Székely Jánosban is fölszámolta magát. „Restellem, s sziszegve mondom ki magát a ’költészet’ szót is” — írja.

E csönd felé futnak a kötet, s e gondolkodásmód útjai. A korábbi eszmények értelmetlenné válnak. Ahogy Szentkuthy írja a Prae-ben: „az egyetemes fogalmak (szépség! igazság! akrobat oh!...) ... a legnagyobb sebességgel rohannak saját értelmetlenség-központjuk felé”. Két tanulmányban „összegeződnek” a művészet és az irodalom ellehetetlenülésének Székely János által megfogalmazott tünetei: az 1972-es Vajúdó korstílus-ban és az 1973-as Ars poeticá-ban. S hogy azóta semmit sem „adott fel” akkor megfogalmazott „rögeszméjéből”, bizonyítja 1979. január 26-i felszólalása a marosvásárhelyi Kriterion-nap irodalmi estjén: „... az emberi kultúrának az a szegmentuma, amelyet több ezer éve művészetnek nevezünk — tehát a képzőművészet, a zene, az irodalom —, a nagyvilágban ma már anakronizmus, nincs jogosultsága, s ezért pusztulásra ítéltetett. ... Ami korunk emberéről elmondható, azt a tudományok mondják el, a művészeteknek nincs többé sajátos területük. Épp ilyen fontos ok a művészetek új alapelve, az újítás elve, amely a maga logikus kifejlődése során a művészi komunnikálás feladásához vezetett. ... a művészet kivész a világból, mert nincs többé valóságos, életbeli alapja, mert funkciót veszített.” Könyvéről ezt mondta: „Rögeszmém genezise egy ősrégi... emberi közlésforma pusztulását jelenti be. Kimondottan gonosz könyv, nem embernek való táplálék — kérem, ne vegyék meg.”

Én azt gondolom, ez a 396 lapos „kimondottan gonosz könyv” embernek való ’táplálék’, és azt ajánlom, vegyék meg és olvassák el minél többen: részesévé válhatnak egy „dacos-fenségű” moralista ’esettörténetének’, aki megkísérelte megélni, ami kérdéses, és kérdésessé tenni, amit megél: aki „a magabiztosságtól a kétkedésig ívelt” (Deák Tamás). Benne is, akárcsak pl. egy időre Valéry-ben, a moralista felfalta az alkotót, a kérdező a válaszolót. Székely János könyve szabatosan megfogalmazott jegyzőkönyvként olvasható arról: hogyan jut válságba az irodalom és a művészet metafizikai szemlélete, a belterjes értékgondolkodás, az abszolutizált cél-, értelem-, mondanivalóhajszolás; hogyan válnak ingataggá az afféle ’mindent’ átfogni akaró kategóriák, mint „totalitás”, „mitikus világerők”, „egységes világkép” etc.; az olyan bináris oppozíciók, mint lét — tudat, én — nem-én, tudat — külvilág, valóság — nem-valóság, absztrakt — konkrét, tartalom — forma, gondolat — kifejezés. A teleologikus „funk503