Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: A grammatikai következetesség kelepcéi. Székely János: Egy rögeszme genezise

Székely János „rögeszméje” egy — kivált Kelet-Európábán — meglehetősen elterjedt irodalomszemléletben gyökerezik. E szemléletnek megfelelően mind szépírói, mind teoretizáló tevékenységében fontos és érvényes .mondanivalókat’ próbált megszó- leltatni. Műveiben a szövegbeli „táj” jelenlevőnek posztulált emberi alakokkal népes; szemében az írás „az emberfaj öntudata”. Irodalmi működésének „vezérelve” az értékőrzés, értékkeresés, értékteremtés. 1970-ben írta: „a költészet ... csoda, ... mítoszi hagyományokból felbuzogó igazságforrás, ... tökéletes eszköz, amely egyedül képes az emberi életet a maga totalitásában megragadni. ... ítéletet az emberi életről csak a költészet mond; a jót a rossztól csak a költészet választja el, az embersorsot a maga egyediségében csak a költészet mutatja fel. Csak az egyetlen, mindigvolt, az örökkévaló költészet. Ha lemondunk róla, magáról az igazságról mondunk le”. Székely János, akárcsak (Szentkuthy Miklós szerint) Thomas Mann: „teljességen alul szóba sem áll velünk”. Talán nagyon is a tudományhoz hasonló ismeretformának véli a művészetet, ezért többé-kevésbé elsikkad nála az alkotó szubjektivitás, az individuális teremtő erő, a szerkezetekkel való játék, a jelszervezés öröme és kéje. Pásztorául szegődött az .értékeknek’, szinte oldalanként szerepel belőlük egy-kettő: a „végső igazság”, az „életigazságok”, az „egységes világkép”, a „totalitás”, a „szintézis” — sőt, jellemző szavával: a „világerők”. Az olyan műalkotások, melyekben mindezek az ,értékek’ megvannak: „örök életűek”. A művészet szakrális tevékenység: eszmék, ügyek, igazságok szolgálata, az irodalom „az emberiség tudása magamagáról”, a modern festészet „a vizuális lényeg felmutatása”. „Az igazán jelentős alkotók mindenkor az egészség, igazság és humánum pártján állottak”. Az írásnak azok az „igazi mágusai”, akik kimondják a „legfontosabbat”: Dante, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj ezt tették. A .realizmus nagy európai hagyományáról’ szólva megállapítja: e konvenciórendszernek Tolsztoj a „végső gyümölcse”. „A modern szemlélet számára maga az ördög, maga az ősgonosz ő, ... így aztán korunk nagy irodalmi dilemmája voltaképpen a következő: vagy modern művészet vagy Tolsztoj.” Szerinte a modern irodalom azzal haladta meg a folytathatatlan tolsz- toji konvenciót, hogy — pl. Thomas Mann — „humanizálta a mítoszt”, vagy pedig pl. szintén Thomas Mann — „mitizálta a humánumot”. Thomas Mannt még 1975-ben is a „legfontosabb mai írónak” mondta. Nemcsak követendőnek, hanem sajátmaga által is művelhetőnek ítélte a mítosszal élő irodalmat. Ezt tanúsítja pl. Az árnyék című kisregénye, melyben mintegy a visszáját írta meg Chamisso Schlemihl Féter-jének, illetve a Soó Péter bánata, e mitologikus serdülőkori regény. Székely idegenkedik az avantgárdtól, lehetőségeit szűknek érzi. Racionalista .megértéssel’ szemléli de elutasítja mind a képzőművészetben, mind az irodalomban: szerinte az absztrakt sivár, a nonfiguratív kifejezéstelen, az avantgarde „nem kommunikál”. A festészetben az „igazán korszerű, s mégis konkrét, humánus” érdekli; megkülönböztet, .formai’ és .tartalmi’ modernséget, és — etikus szemléletéből következően — a „tartalmi” modernséget „tünteti ki”. Értelmezésében korszerű a kor újfajta létkérdéseinek tudatosítása, a mai emberről való tudás összegezése, az eredeti, mély gondolatiság. A modern költők egy része csupán „nyelvi kombinatorikát” űz, megszűnik náluk a szavak „etikus funkciója”, alkotásaikból hiányzik a „költői érték”, a „konkrétságában megragadott emberi igazság”.

Székely János irodalomban, művészetben, s bármi másban, ami foglalkoztatja, elsősorban a jelenség funkciójára kíváncsi. Gondolkodásában a funkció: „egyetemes értékmérő”. így például az irodalom „funkciója”: az .emberi totalitás’. Aminek nincs funkciója, annak nincs se .méltósága’, se .erkölcse’. Értékszemléletéhez .következetesen’, olykor szinte dogmatikusan ragaszkodik, a ,fiat iustitia, pereat mundus’ kérlelhetet- lenségével: „Ha pedig a költészet állítólagos fejlődése ezt az értékfogalmat meghaladottá tette, akkor talán maga a fejlődés vett téves irányt.”

„Alapállása” a moralistáé; s moralistaként mond ítéletet például a szórakozásról: „a tökéletes manipuláltság állapotáról”, a „gonoszról”, amely „unetikus és ahumánus” — nem elégíti ki „az eszméltetés, az embersors intenzív tudatosításának funkcióját”, el- személytelenít, leszereli a személyiséget, kikapcsolja az öntudatot. Hasonlóképp antie502