Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Móricz Zsigmond: Hét krajcár - Barbárok

Móricz Zsigmond: Hét krajcár-Barbárok

A két novella Móricz művészetének két szélső pontja (a különbség éppen hasonlóságuk miatt feltűnő), írói fejlődésének iránya, az indulás mesélő, anekdotikus hangjától egy korszerű, személytelen próza megtalálásáig vezető út fontos állomása. A Hét krajcárnak már címe is a mesét juttatja eszünkbe, minden krajcárnak külön története van, mesebeli a hetes szám, a pénzcsalogató, a koldus megjelenése — és már-már mesebeli az a szegénység, amely keresés közben (kiforgatva zsebeket és fiókokat) feltárul előttünk. A novella azonban több (és más) ennél. A mese és a játék funkciója éppen a szegénység elfedése a gyerek szeme elől, az anya nevetése pedig a fel-feltörő sírás visszaszorítása és igazolása: „...olyan édesdeden tudott kacagni, hogy a könny csörgött a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta .. .’’Erős lírai- ságát indokolja, hogy egy gyerek, illetve egy gyerekkorára emlékező felnőtt szemén keresztül látunk mindent; a kettős nézőpont elsősorban a novellakezdésben (és esetleg a zárásban) érezhető, de végig sajátja marad meghatódás, fájdalom, öröm és szeretet különös keverékeként, amit felnőtt és gyerek egyaránt magáénak vallhat. A mondatok > csilingelnek, mint a krajcárok („fényes pénzecskék”), csak egy-egy félbehagyoffTTEÍPón- tozott rész jelzi, hogy hiányuk valóságosabb jelenlétüknél, és hogy egyszer furcsán félbemarad majd keresés és nevetés, játék és jókedv, gyerekkor — és élet; a gyerek kezére ömlő vér azonban nemcsak lepecsételi (véglegesen, tragikus módon), de („Vér volt, az ő drága szent vére”) meg is szenteli a történetet a befejezésben.

A Barbárokból már hiányzik az érzelemnek ez az önmagát leleplező-kiszolgáltaíó funkciója. Hideg, egyszavas párbeszédei juhász és juhász, juhász és vizsgálóbíró között a kegyetlenség, a közöny botütéseiként zuhognak. Sírás és nevetés helyett csend és szó határán járunk, túlméretezett (tehetetlenségről árulkodó) mozdulatokkal szemben mozdulatlanság rejti a cselekvést:

„A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?”

„Erre a nagyobbik juhász vette a botját, s csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állni. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.”

A puszta — mint az emberi lélek — „kiégett a föld”, az ember védtelen és kiszolgáltatott, feje fölé „nagy és ijedelmes ég” borul. A Hét krajcár világában otthonos és védett még a gyerek, az apa (háttérből) és az anya alakja tartja két oldalról is, előle jótékony kezek takarják el, teszik játékká a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelmet. A Barbárokban a gyerek idősebb, munka közben találkozunk vele először. Végig kell néznie apja agyonverését, majd ő maga válik a pusztítás célpontjává. Később az anyja megtalálja a holttestét, de sem szó, sem könny nincs a fájdalomra, Móricz is alig szán rá pár mondatot: „Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.” Vért közvetlenül már alig látunk (csak a kutyákon); a gyilkosság gyors, tökéletes és szakszerű munka, indulatnélküli, begyakorolt mozdulatokkal végzik, szinte rutinból (ahogy majd a vallatást is a vizsgálóbíró). És az a gyanúnk, hogy minden különösebb ok nélkül: magáért a gyilkosság kedvéért:

„Mire’a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.

— Noé titgvan — mondta a veres juhász —, akkor ballagjunk"

Mindkét novella tulajdonképpen egy keresés története. A tét azonban most jóval nagyobb: nem krajcárok, hanem emberek tűnnek el, és bár ugyanazzal a makacssággal folyik utánuk a nyomozás (ugyanúgy egy anya próbálja helyreállítani az élet, ha

498