Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Móricz Zsigmond: Hét krajcár - Barbárok

nem is természetes, de legalább folyamatos rendjét), érezzük, hogy közben ember és világ egyaránt megváltozott — megváltoztak Móricz írói eszközei.

A Hét krajcár művészileg magas fokú szervezettsége párhuzamokon és ellentéteken keresztül tárul fel előttünk, fokozatosan, többszöri nekifutással („Jól rendelték azt az istenek...” — „Jól ismerem ezt a világot; „És az is igaz, hogy soha már én e jö- VencRT életemben nem kacagok annyit, mint...” — „És még ő sem kacagott úgy soha, mint...”). Hasonlóan szakaszos az egymást erősítő — egymásnak ellentmondó befejezés is: a koldus kéregetni jön, de ő adja a hetedik krajcárt (mintegy koldus és szegény testvériségét, sorsközösségét dokumentálva, a koldusénál is nagyobb szegénység érzését keltve); a segítség azonban a sötét miatt már értelmetlen, hiszen a mosás mellett a világításra is pénz kellene. Ebben a helyzetben értelmetlennek tűnik az újra felcsattanó nevetés is (játék és valóság között egyre nagyobb szakadék nyílik), a fuldoklás, a vér látványa mégis váratlanul ér bennünket, holott a koldus alakja („Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd”) már ebbe az irányba terelte figyelmünket.

Bármennyire is finom és érzékeny műszerekkel dolgozik azonban Móricz, itt világa még zárt és szűk marad. (Igaz, hogy ennek megint csak funkciója van: az anyának a gyerek miatt kell kiszorítani a külvilág kiábrándító valóságát, amely számunkra éppen így van benn a szobában. De a gyereknek is ott kopog ajtón, ablakon.) Mégis, a nyers, durva {„érzéketlen”) anyagból készített Barbárok egyetemesebbet tud felmutatni. A Hét krajcár mozgásvonala az „istenektől” a „szegény emberek”-ig, a „szívből jövő kacagástól” a „keserves, öldöklő fuldoklásig”, a felsőtől a legalsó fiókig (a feneketlen szegénységig) tulajdonképpen egyenes irányú: egyetlen hullás, és ehhez igazodik, ennek rendelődik alá minden mozdulat. Maga a keresés is, amelynek végpontja újra és újra a föld (a „kapa főd”?):

„— Ez gazdag fiók... vót: Ennek sose volt semmije. Ez meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod? Ó, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! — kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.”

A Barbárok története térben és időben kitágul („minden fődet” bejárunk, ahol csak „juhászok szoktak legeltetni”), az egész ország egyetlen, mindent átölelő pusztára egyszerűsödik, felmérhetetlen határai már-már a végtelenség fogalmát sugallják — egy egész világ:

„Az asszony pedig ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább-balla- gott a pusztán. Az pedig csak ment, \csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.”

Egyedüli tájékozódási lehetőség a „görbe vadkörtefa”, az asszony mindig ide tér vissza. Nem egyszerű d:szlet, mintegy az embernélküli világ középpontja, amely tanúja, magyarázata, vádló és fenyegető jelképe a történeteknek — ütésre emelt görbe bot az ember feje fölött. (A gyerek ugyancsak „görbe kampóra” támaszkodva álldogál az első részben.) Körülötte „a nagy ég, semmi más mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek... Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja”. Szegénység és nincstelenség helyett itt már a „semmi” határán járunk. Az anya, aki „a föld alól is” előkeríti urát és gyermekét, emberfeletti kitartásra kényszerül. Látjuk segítő erők közreműködését is (ladikos ember, szomszédok, a kutya), de keresésében végig magára marad; egyedül áll a világgal szemben. Egyszerű, fehér ruhás alakját ezért érezzük elementárisabban a tisztaság hordozójának, mint a mosással, olajos ruhával (és sötétséggel) birkózó anyáét a Hét krajcárban.

499