Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZOCIOGRÁFIA - Pósfai János: Ideát Venduséknál II.
Ugyancsak máig élő szokás a „podaraj”. Az esküvő előtt két héttel a menyasszony a násznagyasszonnyal végigkilincseli a falut, hozományt gyűjtenek. Valamikor erre nagy szükségük volt a fiataloknak az induláshoz, ma is megalapozza az ifjú házasok jövőjét. A felsőszölnöki G. Ferenc és S. Mária vendégei voltunk az esküvő utáni napon. Az ifjú pár akkor költözött új otthonába. Mozdulni is alig lehetett a felhalmozott ajándékoktól. Kaptak egy mosógépet, egy centrifugát, egy porszívót, nyolc paplant, 26 lepedőt, tíz ágynemű garnitúrát, 35 törülközőt, két takarót, függönyöket, rengeteg edényt és evőeszközt. A menyasszonytánc 14 ezer forint készpénzt „hozott” a konyhára. Mária keresztanyja két pehelypaplant, két hímzett ágyneműt, két lepedőt, tucatnyi törülközőt és ezer forint készpénzt adott nászajándékul. Feri édesanyja vette a mosógépet és 15 ezer forint készpénzt adott nászajándékul. Klubok, függetlenített népművelők, népdalgyűjtés és -feldolgozás, színes, sikeres, emlékezetes fellépések, hagyományápolás és teremtés, bemutatók a szomszédos falvakban és külföldön — kell-e ennél szebb és beszédesebb leltár? Valaha a mindennapi kenyér megteremtése volt a legnagyobb gond. A legszegényebb vendek rigászással, madárfogással szereztek filléreket. A fagyöngyből eny- vet főző, csali-madárral rigászó falusi ember már csak a néprajzi munkákban él. Az utolsó rigászó Rábatótfalun halt meg néhány évvel ezelőtt, Cserenkó Antalnak hívták ... A „pucni” — két hajtott fára erősített kötelekből font háló — is lassan már csak múzeumi tárgy lesz. Jánoshegyen még használják! „Ez tett bennünket tönkre” — vallja S. Ferencné. „Jöjjön el egyszer ide, ha majd napokig esik az eső!” —■ kesergett a szomszéd ház lakója. A Vendvidék szlovén anyanyelvű lakossága több mint öt és félezer. Hozzájuk képest mi az a néhány száz ember, aki Jánoshegy rezervátumában él? A „tűzőrzők”. Akik naponta megrakják a tüzet, hogy a füstölgő kémény életjelt adjon a világnak. Ha egy ember élne így itt, akkor is többet kellene tenni érte. Az emberek lerogynak, akár gyönyörű házaik. Mint a 137-es számot viselő boronafalú ház is, amelyből kipusztult a gazda. De körülöttük pirosodik az alma, kéklik, feketedik a fanyar szőlő és fölfut a fákra, a leomlott háztetőkre. A nemrégen elhunyt Sihoda Józsefné házát most bontják. Még életében megvásárolta tőle a múzeum. A boronafalú, zsúpos házat szétszedik és a falumúzeumban eredeti formájában újra építik. Viszik a bútort is, hogy megmaradjon az utókornak. Jön egy széparcú lány — Mukics Mari támadt fel gyermekkoriból? — hamvas-szép derűje elröppen, amikor megkérdezem: — Mj szeretnél lenni? — Fodrásznő Szentgotthárdon. — Ez minden? — Igen, fodrásznő szeretnék lenni. Édesapja tehenész Rábafüzesen, kistestvére harmadikos. — Hol, merre jártál már a világban? — Szentgotthárdon is — mondja és felcsillan a szeme. Fölkapaszkodunk a domb tetejére. Csodálatosan szép a táj. Valaki valahol énekel. Három völgyön át hullámzik a dallamtöredék. Karcsú nyárfák kapaszkodnak az égre, mintha ki akarnának nézni a völgyből. Kíváncsiak a távoli világra. 482
