Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

— Nem gondolod, hogy mindez bagateli, tulajdonképpen velem van baj, és labilis a vegetatív idegrendszerem? Kiborultam. (A „kiborulást” nem tudja lefordítani, megalkuszik hát, s mondja ami eszébe jut: „ich war ganz weck, ganz ausser mich.”)

— Ach, dehogyis veled van baj, az élet mindnyájunk idegeit próbára teszi. Például itt van az én Gerdám. Rendes kislány, a Centrum Áruháziban dolgozik, de Hans magánkívül volt, amiért Gerda nem akart továbbtanulni. Elárusítónő akart lenni. Talán ez bűn vagy szégyen? Mondtam is Hansnak: du bist ein Kommunist? Ein Genosse? Ein Spiessbürger bist du, und noch ein Snob dazu! Menynyi veszekedés volt emiatt! Na és a fiunk, Erich. Tudod történész, fényévek választják el a napi élettől. És amíg ő elsüllyed a könyvtárban mert valami izgatja — nem is tudom mi: a XV. század, a parasztháborúk — Helga, akit viszont csak a kirakatok érdekelnek a Kari Marx Allén — szépen faképnél hagyta. És ez még nem is volna olyan borzasztó, ilyesmi naponta megesik. Annyi a válás! De szegény kicsi Günther az anyjával maradt és Helga egy önző per- szóna, eine kleine Hexe, nem fontos neki sem a munka, sem az ideológia, sem a házasság, sem a gyerek. Ráadásul a válás óta nem enged minket a kicsi közelébe. Ach, liebe Martsoha, stell dir vor! Talán nem is látom többé, és ki tudja, mi lesz szegény kicsi Güntherrel.

Marcsa csupa részvét a válás meg a kis Günther miatt. De hát persze, ha ő a fontosabb helyett (mert az talán „erős”) a lényeget begyűjtő nagy háló helyett hétköznapi zűrjeit dobta be — nem foghat ki mást, mint Ilse családanyai sirá- mait, egész tengerikígyót. Bosszankodik? Elsősorban önmagára, mert nem tudja mit akar, ha pedig tudja, fél tőle.

De közben jóleső melegséggel húzza közelebb a hokkedlit Ilséhez. „B” láger? Kopaszság? Meztelen testén egyszál férfiing, csaholó vérebek? Halálfej, meg lábszárcsomt-jelvényes SS-ek? Vele történt ez csakugyan? Úgy érzi, hogy (mint pár éve a Fekete-tenger) most a langyos kávéillat, a kávépárás konyha- levegő, leöblít róla valamit (a bőréről a 80123-as birkenaui stemplit) és összemossa, együtt lubickoltatja Ilsével a közös, életformáló gondjaikban.

Hosszan kavargatja a kávéját, s egy csöppet kilöttyemt az abroszra.

— Jaj — szól fölriadva — ne haragudj.

— Aber geh — legyint Ilse, de azért nedves szivacsért megy, és míg a foltot dörgöli, s háttal áll, Marcsa hirtelen önmagát is mintegy háttal, s elfordulva látja.

Együtt-lubickolás? Közös életgondok? Bizonyosan élet és nem az ellenkezője? Mi a csudának ez a családi pletykázás meg konyha-idill, amikor valami egészen másról kellene beszélniök? Nem a családról, bár az igazán humánusan közös platformnak látszik. Ilse pártszervezeti tevékenységéről sem, bár ez is a konstruktív közös alaphoz tartozik. Hans elméleti munkája sem érdekli igazán, jóllehet a férjének megszerzi s hazaviszi dr. Krämer könyvét — ez is pozitív közös alap. De hátha van a kapcsolatuknak másféle közös alapja is? Mondjuk, negatív közös alapja. És tegyük fel, ez a negatív közös alap nem a jelenben köti össze őket s nem idillikus konyhaillatokban, hanem a múltban, valami sajátos szag kíséretében: ciángázéban, természetesen. Találkozás negyvennégy nyarán a lengyel mocsárvidéken: ez is közös alap. Mélységesen mély kötelék, görcsös csomói elburjánzottak a zsigereiben, az álmaiban. Ha erről beszélnének, ez talán közelebb hozná őket minden mai közös dolognál. Borzongatóan közel, akár hajdani verekedések, fülledt, véres jelenetek egy szerelmespárt. És talán őt magát közelebb vinné a célhoz, amelyért idejött.

451