Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)
De Ilse megint csak szűzi érintetlenül mindattól, ami Marosában végbemegy, mondogatja a magáét. — Ach, die selbe Geschichte! Wie bei uns! Akárcsak nálunk! — bólogat s vaskos kezét összekulcsolva az abroszra fekteti. — Hans is agyondolgozza magát. És a gond a gyerekekkel! Akik már semmit nem értenek abból, amit mi átéltünk. Vagy mi nem értjük az ő életüket? — Marcsa felfigyel. Talán most arról a „fontosabbról és átfogóbbról” lesz szó ami valahol mélyen meglöki s elindítja a hömpölygést. De Ilse ismét megállapítja hogy: „Die selbe Geschichte! Wie bei euch!” „Akárcsak nálatok!” — majd sóhajtva lezárja a kurta elmélkedést. — Ach, szegény kicsi Günther!... És Marcsa — ha zavartan félre is tolja az esetleges „negatív alapra” vonatkozó kérdéseket — valamit biztosan tud. Tudja, hogy a közös kávézacc hangulat meg a családi, sőt, eszmei analógiák ellenére: az ami őt igazán izgatja, nem könyvelhető el „selbe Geschichte” gyanánt. „Itt különbséget kell tenni” — ahogy Lessing mondta. Szó sincs róla, hogy „nálunk is ugyanaz a helyzet”, s ha feltárná az egyelőre feltárhatatlant, Ilse kétféle szemével kétfelé pislogna a megdöbbenéstől. — Tudod Ilse — mondhatná ő, ha efféle közlésre rászánná magát — ez a berlini út nem öncélú lézengés, hanem szükségszerű visszakanyarodás önmagamhoz. Valószínűleg nemcsak térben, hanem időben is végig kell járnom az utat — harminc évet — Pesttől Berlinig. És ha ez merő kergesógnek meg kapkodásnak látszik, akkor is, hidd el: van benne rendszer. Ilse azonban mit sem tud a néma eszmefuttatásról, annál aggódóbb arc- kifejezéssel bámul rá (még a nedves szivacsot szorongatva) midőn Marcsa felteszi a kérdést, mintegy magának, s magyarul: — De hát miféle rendszer? Ekkor lép a szobába dr. Krämer, s a fejebúbját törölgetve, daidalittasan újságolja: megvan a jegy. Nem a Hungáriára — mondja és titokzatosan hunyorít hozzá. Nem is a Meridiánra. Egyik túlzsúfolt masinára sem. Hanem az Interflug gépre. Igaz a repülőjegy három nappal későbbre szól, mint Marcsa a visszautazását tervezte, no de csak kibírja három nappal tovább? „Hält’s aus bei uns?” Ezt nagyon kedvesen kérdezi, s miután az egészet egyszuszra előadta, ismét kedélyesen hunyorít a kissé megriadt vendégre. Szóval repülni fog. Száz márka ráfizetés. Nos, ez a kisebbik baj. De hol van az a bizonyos „rendszer”, amellyel további három napot igazolhat? — Nem okoz problémát — kérdi tétován —, hogy még három napig? ... — Aber Martscha! Was alles redest du dir ein? Du beleidigst mich! — tiltakozik Ilse hevesen, s valóban majdnem megbántódva. Krämer doktor elvonul a dolgozószobájába — (a szocialista iparvállalatok szervezéséről szóló kéziratán dolgozik, „én gépelem le, négyszáz oldal lesz legalább, stell dir vor Martscha, és közben a háztartás, a pártmunka és minden!”) dr. Krämer hallja-e vagy sem az elsuttogott panaszt, elvonul és „Mutti bitte, bring ein Fläschchen Bier” — dünnyögéssel becsukja maga mögött az ajtót. Akkor hát most azon rágódjam, hogy plusz három napra a nyakukba varrtam magam és ezzel a rágódásSal töltsem a második napom? — Was willst du machen, Martscha? Was für Program, was für Pläne hast du? Hiszen ha tudná, hogy mik a tervei! De Ilse már sorolja is az el nem mulasztható portya-célokat. Ki kell utaznia Treptow-ba, a szovjet emlékműhöz, kicsit messze van, de
