Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

az idegenkedést, ami még akaratlanul bennem maradt, és összemosta bennünk mindazt, ami közös? Arról, hogy a gyerekeid meg az én gyerekeim már ugyan­azt akarják, ugyanazért élnek? Vagy arról, hogy engem az is érdekel: ti hogyan éltetek, mit csináltatok negyvenöt előtt? A legvalószínűbb hogy „nem csinál­tatok” semmit. Ügy gondolom, nem exponáltátok magatokat mint a Birodalom hívei, de nem is tiltakoztatok. Meghúztátok magatokat és valahogy átvészel­tétek. Hans persze mint húszegynéhány-éves fiatalember, katona volt, de nyil­ván utálta az egészet, egyszóval... nyugodtan feltehetném a kérdést. De nem. Nem mászom bele ebbe a dologba — gondolja riadtan és biztosan tudja: soha nem fogja megkérdezni. Hogyan is tehetné? „Kérek még egy kis kávét Ilse, kö­szönöm, és mondd, mit csináltál te, és hol volt Hans 42-ben, 43-ban, 44-ben?” Ez bizony kicsit erős. Annyira „erős”, hogy miközben vadászik valamire, egy mozzanatra, egy villanásra, amelytől fellobbanna a fejében az a bizonyos világosság (visszafelé reflektorozva a múlt sötétségébe) egyidejűleg megtorpan. Le kell mondania a dologról. Talán már nem is akarja. Mert most másképpen van, mert ezek az emberek már mások, mert Erich fiuk, a történész, úgy néz le rá a falról, hogy kissé dülledt, komoly szemében Marcsa megérzi a visszate­kintő, sokat tudó, az övével rokon érzékenységet ama bizonyos sötétség iránt. — Martsoha! Du aber trinkst doch nicht dein Kaffe! Nem iszol, csak ka- vargatod. És még egy szót sem szóltál. A világért sem erőltetlek, hozzánk úgy jössz, mint haza, tudhatod. És ha egyszer nincs kedved mesélni ... — Dehogynem — feleli gyorsan, s némi habozás után nekifog, hogy a szí­vét (azaz: szívének az Ilse szívéhez feltehetően hasonló csücskét) kiöntse. A ki­sebbik lánya nemrég szült, és a gyerek farral jött a világra. Rátekeredett a köl­dökzsinór, percekig kék meg lila volt, mint a fagyasztott pulykahús. A lánya, különben képzőművész, idegösszeroppanást kapott szülés után. A másik lánya hivatalosan Irakba utazott, villamosmérnök, nehézáramú és valamilyen turbi­nákat szerelnek (sajnos németül nem birkózik meg a szakkifejezéssel), a lényeg, hogy másfél hónapig nem érkezett tőle levél, és ugye, ott aztán elég sötét meg zavaros a világ. A férje... nos, a férjét alig látja, néha attól fél, ha így foly­tatja, szívinfarktusa lesz, tudniillik az a fajta munkamániás őrült, amilyen már kevés akad, mert az elődei kihaltak, a kortársai családi házat vesznek, és a nép­gazdaság problémáinál jóval nagyobb izgalomba hozza őket, hogy hány szem bogyó termett a ribiszkebokraikon, az utódai pedig nem értik miért kell izgulni egyáltalán. Kína? Levált a szocialista táborról? Mit lehet tenni? Chile? Elég rémes, de itt meg disszertációt kell írni s a gyereket közben bölcsődébe cipelni, és ráadásul sorbaállni a Közértben. Portugália? Hogy milyen irányba tolódik? Valószínűleg mindinkább jobbra — itt viszont nagy a drágaság. Szellemi elsat- nyulás? Az emberek inkább rossz krimiket néznek a televízióban, mint jó köny­vet olvasnak? Na és? Egyesek úgy bámulnak rá, mint egy csendes őrültre. Mit mondhatna nekik? Hogy őt igenis, vén fejjel, valami fontosabb, valami átfo­góbb izgatja. (Nagyepika — acsarkodik a szó a lelke mélyén, mire hirtelen el­hallgat.) Ilse a balszemével (az ép és átható tekintetűvel) Marcsa csészéjére pil­lant, és újra tölt a bohókás pongyolába bugyolált kannából. — Majd varrók neked is ilyet, hazaviszed, s meglátod, órákig sem engedi kihűlni a kávét. Ach ja, so ist das — sóhajtja aztán, Marcsa pedig aprókat kor­tyol és úgy érzi, nem indokolta meg elég meggyőzően viharos betoppanását. De hát elmondhatja-e az igazi indokait, amelyek olyan mélyen lappanganak a sejt­jeiben, mint egy betegség, s ő maga is várja, hogy a láz, vagy a kiütések előtör­jenek? 450

Next

/
Thumbnails
Contents