Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

— Ich bin der Meinung dass ... das ist herrlich, liebe MartsOha! Du bleibst bei uns, und fertig!

A szívből jövő, de kissé bolondos nyilatkozat (mármint, hogy „Martscha” legfeljebb végképp ott marad és kész) mindnyájukat mosolyra készteti. Marcsa megöleld Ilsét, a közgazdaságtudományos doktora pedig még abban az órában nekiered, nyakába veszi a várost, hogy bizonyos kapcsolatok révén, valamelyik utazási irodában felhajkurássza a helyjegyet, visszafelé a Hungáriára.

Marcsa eredetileg a Fernseh műsorát akarta nézni — egy gombnyomásra a nyugat-berlini adás masíroz be a vadrózsa tapétás szobába, — valami archív-film, Theo Lingen és Marika Rökk, „Sie war aber eine Ungarin, nicht war?” kérdi Ilse. Martsoha bólint, aztán otthagyja az estélyiruhás tüneményt a negyven év előtti báj mosolyával, és visszavonul a szobájába.

Kedves jólelkű emberek. De — töpreng kissé idegesen — talán ez mégis sok nekik. Most aztán alaposan a nyakukba szakadtam!

Ilse fél óra múlva szelíden bekopog hozzá.

— Aber sei nicht nervös, lliebe Martscha! Hans biztosan elintézi a dolgot.

— Igazán nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okozok.

Ilse most komolyan megharagszik. Kedves, anyáskodó arcát, a kétféle szemével, Marcsa arcához szorítja, és azt mondja, nincs semmi baj, hallani sem akar a hazautazásról, ellenben arról szeretne hallani végre: otthon mi a baj, Pesten mi újság, s mi történt?

Nyilván nem térhet ki a válasz elől. Éjjel álmos és fáradt volt. Reggel kicsomagolt. Délelőtt az Ostbahnhofra ügetett.

Most azonban itt ül Ilse és ráfüggeszti anyáskodóan vallató, barátian kíváncsi, kancsal tekintetét. Az egyik szeme (a gránátszilánktól megsérült) lágy és fénytelen, a másik, (az egészséges) élénken várakozó. S a tetejébe még, a falról két fénykép bámul le rá: az egyik egy csecsemő (Krámerék elsőszülött fia, meghalt amikor Berlint bombázták), a másik kellemes, értelmes arcú fiatalember. Bizonyára a második fiúk, Erich. Ügy tudja, történész. S most mindhárman: Ilse, a halott csecsemő meg a szemüveges történész, a tekintetükkel őt faggatják:

— Nun? Tehát? Mi baj?

Baj? tulajdonképpen semmi. De hogy miért kellett eljönnie... Nehéz megfogalmazni, hiszen önmaga számára sem világos. Világossá csak akkor válik, amikor a fejéből a papírral kerül. Ha ugyan papírral kerül.. k Mert — (Goethe mondta ezt is Eckermannak) — aki világos művet akar létrehozni, annak előbb legyen világosság a lelkében.

— Tudod Ilse, hogy is mondjam... belső válságban vagyok. Semmi nem megy. Semmi nem világos bennem, ez a fő bajom.

Ilse ámul, és a fejét csóválja. Arca — jóságosán pislogó felemás szemével — elsőrendűen anya- és háziasszonyarc, ha még úgy helytáll is választások előtt a körzeti pártszervezetben. Ez a három gyerekszülést (s talán egész temetőre való halottsíratást) átvészelt, kicsit duzzadt, kicsit petyhüdt anyaarc és a hozzátartozó masszív, házias termet, elindul a konyha felé s Marcsát határozott mozdulattal tereli maga előtt. A konyhaasztalon kockás konyhaterítő, rajta két csésze, s mókás posztóruhába bujtatott kávéskanna.

— Igyál, aztán mesélj — mondja gyöngéden, de tántoríthatatlanul.

Miről meséljek? Arról, hogy hogyan keveredik össze a mostani felszaba- dultság érzése a régi, harminc év előtti szorongással a bőröm alatt? Arról, hogy amikor pár éve Bulgáriában együtt fürödtünk a tengerben, a sós víz lemosta

449