Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással

mi történt a magyar hadsereggel a német megszállás és a háború befejezése között. Tulajdonképpen ennek egyik fejezetéből írtam a drámát. A Japán szalont. Hatalmas anyag. Megint csak belevág abba a témába, amiről már beszéltünk, nevezetesen, hogy éppen a nálam fiatalabbaknak, a te korosztályodnak szeretném elmondani, például, hogy hogyan történik meg a történelem, milyen akkor, amikor még nem rövidített jegyzet. Mert nekem sem mondták el. Én sem születtem okosabbnak nálatok.

Egyet nagyon megtanultam Tersánszkytól, Tamásitól, Veres Pétertől és a többiektől. Azt, hogy van folyamatossága a magyar irodalom felelősségének, de ez a folyamatosság nem stílusirányzatokat, iskolákat vagy szolgai utánzást jelent, hanem örök megújítást, rákérdezést... Egyforma csak a felelősségben.

Egymás mellett élt nálunk Kassák, Ady, József Attila. Zavar ez téged? Egyikük érvényteleníti a másikat? És nem kell egymást föltétlenül szeretni. Csak tudni kell egymást. És ne feledjük el, hogyan élünk, és hogy kik vagyunk Mert egy kicsit mintha erről neveltek volna le minket. A nemzeti öntudat minimumára gondolok, európai folytonosságunk tudatára. Nem kell itt nekünk szégyenkeznünk. Figyeld meg, ez már betegség: ha valaki legalábbis azonos szinten él nyugati rokonával, akkor is talál magának napokon belül szégyenkezni valót. Panaszkodni valót. Irigyelni valót... Honnan ez még mindig? Persze, nem a dicsőségtáblát akarom én kiállítani, hanem azt elmondani a magam lehetőségei szerint, hogy tragikus sorsú emberek itt mindig megpróbáltak valamit tenni. Győztek vagy elbuktak, akárcsak a környező országokban. Szóval itt, Közép- és Kelet-Európábán. Voltak, vannak problémák? Mindig is lesznek. De ezekről most már ne egymásra való tekintettel ne beszéljünk, hanem egymásra való tekintettel beszéljünk. Na, és azt hiszem, hogy ezt tudja majd megoldani egy olyan nemzedék, amelyik már nem hordoz személyes sérelmeket vagy rossz érzéseket ezzel kapcsolatban. Amikor már nem azt kell latolgatni, hogy én akkor mit mondtam és most mit mondok, jaj istenkém, hanem egyszerűen csak tisztában van a kölcsönös előnyökkel és hátrányokkal. .. És, persze, olyan nemzedék, amely már egy felnőtt társadalomban képezte magát. Csak hát ehhez a régi, rossz beidegződéseknek el kell múlnia.

Van nekem egy unokahúgom, aki azzal jött haza pár évvel ezelőtt Erdélyből, hogy hát nagyon be volt ijedve, vajon hogyan fogja megértetni magát odakint. És hogy képzeljem el, hogy mennyien beszélnek Romániában magyarul... Szóval nem tudta, hol járt. Valaki más a korosztályából azt mondja nekem, látta a folyóiratban a drámámat. De csak a szereplők listáját olvasta el... Öt nem érdeklik ezek a történelmi dolgok, ne is haragudjak. Meg egyáltalán ... És amolyan fanyarkás mosollyal, megbocsájtóan néz rám, mintha nem drámát írtam volna, hanem megrendelt vezércikket. Mert hiszen közben ugye, tudjuk mi azt, hogy ,.ciki” az egész ... Nem hibáztatom én őket. Sőt! Figyelj csak ide. Itt a fiam. Mond vagy kérdez valami „kényeset” múltkor az iskolában. Választ, magyarázatot nem kap. Hanem ezt mondja a tanárnője: „Kisfiam én is az apácáknál tanultam, de engem is és a te apukádat is ez a rendszer pénzeli, úgyhogy fogd be a szádat.’’Érted ezt? Engem elképesztett és felháborított. Arról már nem is beszélek, hogy ez a tanárnő Budapest kellős közepén ezek szerint máig úgy képzeli, hogy van valamiféle nagy hivatal, ahova az író elmegy, és megkérdezi: tessék mondani, mit írjak ebben a hónapban, hogy továbbra is pénzeljenek enge- met? És akkor megmondják neki. .. Ebben az a szomorú inkább, hogy ez a mondat azt jelenti, hogy fogd be a szádat — fogd be az agyadat. Hogy a világ tele van olyan dolgokkal, amelyekről nem lehet beszólni, nem a te dolgod, kuss! És

32