Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással
ken most már röhögni szoktak, hogy hányféle foglalkozást „próbált” az ifjú titán annak idején. Persze, nem úgy volt az, hogy elment foglalkozást próbálni az egyszeri, legkisebb legény, hanem, hogy innen is kirúgták, onnan is kirúgták, hogy szellemi kapacitása alatt kódorgott a világban, és nem tudta belátni, hogy ez a természetes, tehát nem bírta. Megtapasztalta ezt, megtapasztalta azt, és azt kell mondani, hogy egy kicsit sok is volt. Mármint a rendhagyó fordulatokból. Tudod, hat év alatt, míg fel nem vettek az egyetemre, olyan vállalatoknál dolgoztam, amelyek nem tartották szükségesnek, hogy például bölcsész diplomám legyen. Mert minek egy kirakatrendezőnek, diploma. Nem azért taníttattuk ... Hát ez igaz. Így aztán, mert semmi reményem nem volt, magam láttam el magam tanul- nivalókkal: bejártam egyetemekre. Későbbi feleségem építészhallgató volt, bejártam vele művészettörténeti előadásokra Pogányhoz. Egy barátom orvosi egyetemre került, bejártam oda is, boncolni. Ö csempészett be. Tudod, érdekelt az, hogy mi van az emberben belül. És tudni kellett ám, mert különben felfedezik a csalást, és kidobnak. (Meg talán őt is.) A József Attila Szabadegyetemre eljártam színháztörténetet hallgatni. Bejártam a bölcsészkarra is. Ott nem volt semmi veszély, csak jól kellett tudni az időpontokat. Csak akkor voltam zavarban, amikor megkérdezték, hogy kinél kollokválok. Azt kellett mondani: „Még habozó állásponton vagyok.” A bölcsészkaron ez elment. Közben az Istituto Ita- lianoba is bejártam, hogy ne felejtsem el az olasz nyelvet. Elkezdtem lengyelül is tanulni, a munkahelyemen ezért egyenesen kinevettek. Szóval így összeszedegettem a magam egyetemi éveit. Hat év után már úgy vettek fel az egyetemre mint akit az írószövetség is melegen támogat. De ez nem tűnt fel nekem. Ez már nem volt sors. Ez már a dolgok praktikus rendje volt. Most gondold el, hányféle emberrel, sorssal találkoztam mindeközben. Mindenféle emberekkel. De kevés rossz emberrel. És ezek az emberek segítettek nekem abban, hogy kiérjek fölösleges alagútjaimból. Mert láttam, hogy ők is szorongásokkal teliek, tétovák az életben, praktikus modelleket követnek. De a nagyság ott lapul bennük, hidd el. Csak senki nem hívja elő. Vagy nevezd jobbik én-nek, mindegy. És, tudod, az utánzási hajlam. Mi előbb utánzunk valakit, semmint észrevennénk, hogy eredetiségünket is szépen elfogadják, ha hagyjuk érvényesülni. Most már szerencsére nem befolyásolnak annyira az anyagi gondok. Ez azért is jó, mert nem kell feladnom az élet természetes rendjét, nem kell spekulálnom az életemmel. Legyenek gyerekeim, nőjenek mellettem, vállalják a sorsomat. Ha jó, ha rossz. Tehát teremtek egy életformát, ami amikor nyomorgós volt, akkor bizony nyomorgós volt, de akkor is itt aludtak a gumimatracokon a barátaink. Ma is itt alszanak, ha akarnak. És ha majd lesz egy kacsalábon forgó palotám, (nem lesz soha, ne ijedj meg), akkor is itt fognak aludni. Van, aki dolgozni jön, a folyóirat-gyűjteményt böngészi valami miatt, vagy színész és egy előadóesthez gyűjt anyagot. .. Érted? és akkor örülök, hogy annak idején nem ebédeltem, és megvettem inkább azt a könyvet . . . Találkozom néha olyanokkal, akik alattam jártak a gimnáziumban vagy valahol. .. Sokan már kopaszok, nyakkendősek és olyan ázott arcúak, tudod? És halálosan büszkék az új kocsijukra meg a betétkönyvükre. Kérdezgetik, úgy mellékesen, hogy vittem-e valamire. Mit mondjak? Azt mondom, hogy apa, nem vittem én semmire, de azért jól vagyok. — Min dolgozol most? — Most fejeztem be egy több mint négyszáz oldalas regényt. Ez amolyan harmadában dokumentum, harmadában interjú, harmadában esszéregény. Hogy 31
