Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) III.

a hatalmas hótakaró alatt. Mindössze néhány kétemeletes faház jelezte a közelgő nagy változást. Az érc mondhatni közvetlenül a hótakaró alatt feküdt; csináltam néhány felvételt villanófénynél. Tovaris Szgibnyevnél ismerkedtünk meg tovaris Szmirnowal, aki ugyan­csak meghívott minket a birodalmába, a hegyekben még beljebb fekvő Telbesz- be. Ez alkalommal szánon utaztunk; széles volt, de még ma sem értem, hogy fér­tünk el benne hárman. Két ló futott a szán előtt, egyik azért, hogy húzza, ille­tőleg visszatartsa a szánt a meredekebb lejtőkön, a másik, még nagyon fiatal és életvidám állatnak pedig az volt a feladata, hogy a kollégája előtt haladva azt futásra ösztönözze. A hőmérő higanyszála — 40° alá szállt. Bokáig érő bárány- bőr bundánk fölé még egy másodikat is húztunk, ez olyan hosszú volt, hogy az alját tapostuk, hatalmas gallérjában pedig teljesen el tudtunk rejtőzni. De a Leicám zárja beadta a kulcsot: nem volt hajlandó dolgozni. Paulchen legnagyobb meglepetésére folyékonyan elcsevegtem a kocsissal — magyarul! Az első világ­háború alatt ugyanis Magyarországon volt hadifogoly. öt órán át utaztunk így a nem túl magas karácsonyfákból álló szibériai őserdőben, a legendáshírű tajgában. Barátom, a kocsis, megmutatta és elmagya­rázta nekem, hogy e hófedte fenyők legalsó ágai és az ugyancsak havas talaj közt egy hidegtől védett tér alakult ki, mert melegen tartja a 0 és 2° közötti hőmér­sékletű hó. Még azt is elmesélte, hogy a ferde szemű nomádok búvóhelyül hasz­nálják, sőt itt még gyereket is csinálnak meg hoznak világra ... Aztán izgatottan kibújtam a szánból, és nagy körülményesen felállítottam a 9Xl2-es kamerámat; nem kockáztathattam meg, hogy a kezemet kihúzzam a vas­tag, nehézkes egyujjú kesztyűből. Egészen különös, egymással párhuzamosan futó halmokra lettem figyelmes. Kocsis barátom felvilágosított: nyáron dudva veri fel a tajgát, nagyon sűrű és igen magas növényzet, olykor a fáknál is ma­gasabb. A bizottság lóháton közlekedő tagjai — gyalog ez a vidék teljességgel járhatatlan — gyakran eltévedtek már a bozótosban. Az építkezés előkészítésé­hez előbb fel kellett égetni az egész területet. A hóval fedett halmok alatt, ami­ket észrevettem, elszenesedett farönkök rejlenek ... Telbeszben Szmimov bűbájos fiatal felesége fogadott minket, rendkívül szí­vélyesen, tágas, kényelmes, ragyogóan tiszta faházukban. Az asszonyka a pol­gárháborúban mint partizán szerzett érdemeket; a kacér piros fejkendő épp oly jól állt neki, mint a bőrcsizma és a szokásos bőrkabát. Kötelezettségeinkre hivatkozva már a második napon sürgettem a visszatérést. Nem vágytam az ele­fánt kétes értékű szerepére, márpedig Paulchen mellett, a mi 1 méter 90-es, ra­gyogó és elbűvölő Paulehenünk mellett számomra egyéb babér nemigen termett volna ... Aztán Rohr és Paulchen úgy döntött, hogy visszautaznak, én azonban még nem tekintettem a munkámat befejezettnek. Rohr pedig megígérte, hogy azon­nal küld nekem pénzt táviratilag, a pénztárcám ugyanis köziben ijesztő mérték­ben leapadt. Gond volt a tolmácsolással is; a vezetőség előbb egy lányt osztott be mellém, aki nem tudott angolul, aztán egy fiatalembert, aki nem tudott né­metül. Még csak tolmácsnövendékek voltak, de igen szép, vastag szótárakkal dol­goztak. Így aztán félúton kellett találkoznunk, kölcsönösen hozzásegítve egymást az idegen nyelv némi ismeretéhez. El-eltöltöttem néhány estét Duhovnijjal, a derűs bölccsel, aki napközben éppen úgy csúszkált-mászkált-botladozott szerte az óriási építkezésen, akárcsak én. Rengeteg emberrel állt szóba, és szorgalmasan jegyzetelt. Elmesélte, hogy a Prombank, az Ipari Bank igazgatója; ennek az a feladata, hogy az ország iparo­426

Next

/
Thumbnails
Contents