Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) III.

tőre demoralizálódtak, teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő, hogy végre „dolgozni lehessen”, és állandó vitáik végén oda lyukadtak ki, hogy semmit sem érhet az a rendszer, amelyikben ilyen „pocsék”a szervezés ... És találkoztam két francia mérnökkel, akik kiemelkedő tehetséggel szervezték meg a magánéletüket. Lakásukat néhány Párizsból hozatott bútordarabbal és dísztárggyal dekorálták — nagyon szépen —, orosz barátnőiket párizsi divat szerint öltöztették, és minden más külföldivel ellentétben kitűnően beszéltek oroszul. — Vízszintes helyzetben könnyebben megy a nyelvtanulás — válaszolta egyikük szerényen az erre vonatkozó bókomra.

És itt voltak — mindenekelőtt! — az orosz munkások és munkásnők, legtöbben nagyon fiatalok, akik a farkasordító hideg és a kemény munka ellenére láthatóan és hallhatóan tele voltak lelkesedéssel. Nagyóbb csapatokban jártak, énekeltek munkába menet, énekeltek munkából jövet. Esténként, ha nem voltak műszakon, megtöltötték a kevés mozit, a sokkal számosabb klubot, türelmesen odafigyelve a zömében nyilván unalmas előadásokra, meg az esti tanfolyamokat, ahol hasznos dolgokat tanulhattak. Sétáltak kisebb csoportokban is, harmonikaszó mellett énekeltek, kört alakítottak és mások is beállihattak közéjük, rophatták a néptáncaikat, nemezcsizmájukkal döngölve a keményre fagyott havat. És andalogtak kettecskén is, ahol kevesebben jártak, és boldogok voltak a —25°- os hidegben, ahogy az ember boldog lehet — például a párizsi boulevardok padjain — még akkor is, ha nincs saját lakása. Akik legjobban dolgoztak közülük, azok voltak az udarnyikok — vagyis élmunkások. Ügyetlenül megrajzolt arcképüket kifüggesztették a munkahelyükön. És mikor egy-egy üzemrész elkészült (vagy késznek nyilváníttatott...) hosszú sorokban felvonultak piros selyemből varrt zászlók alatt, amelyekre nem szentképeket, hanem komikus szakállas- bajuszos férfiarcokat hímeztek; ezek a hímzett arcképek Lenint, Sztálint és Marx' ot igyekeztek ábrázolni. És megint szónoklatokat hallgattak, és maguk is mondtak néhányat.

Életemben sosem voltam még oly tevékeny, mint itt e zord viszonyok közt, és nemcsak azért, hogy Rohrt „kikészítsem”; neki ugyanis tolmácsi minőségében mindenütt velem kellett lennie. Úton voltam egész áldott nap, jöttem-mentem, botladoztam, kapaszkodtam, csúsztam-másztam reggeli 9 órától szürületig, amíg nyitott blendével 1/10-et még éppen exponálhattam. Éjszakai felvételeket is készítettem, hogy Krasznov kedvében járjak; a villamoshegesztők felvillanó fényei ugyanis megvilágították a horizont egy részét, úgy hogy a kohók körvonalai világosan kivehetővé váltak, és az előtér nappal nagyon is látható rendetlensége, a befejezetlenség állapota jótékony homályban maradt. És minthogy a legkisebb blendét vettem, 10—15 perceket kellett exponálnom, ami természetesen Rohr számára, de számomra is, rendkívüli próbatételt jelentett. A fedetlen testrészeket időről időre dörzsölni kellett, nehogy lefagyjanak. Rohr fekete bajsza fehér lett a dértől; ez lett a sorsa a lovaknak és minden szakállal vagy szőrzettel megái dot'', élőlénynek, ha könnyelműen hosszabb ideig szabadban tartózkodtak.

Tovaris Frankfurtnál ismerkedtünk meg tovaris Szgibnyewel, az Altaj hegység érclelőhelyeinek építésvezetőjével, aki meghívott minket. Megállapodtunk a napban, amikor elénk jön Damirdau vasútállomására.

Minthogy Rohr megelégelte a kalandokat, és náthára hivatkozva otthon maradt, a még sötét kora reggelen Paulehen meg én kettesben ültünk fel a helyi vonatra. Ennek csak egy osztálya volt, az úgynevezett fapados, és dugig tele volt azokkal az emberekkel, akiket utazásunk folyamán Moszkvától kezdve minden pályaudvaron láttunk várakozva, fekve vagy alva, és akiket úgy sajnáltam,

423