Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással

köze van ahhoz a diáktüntetéshez ... De hát akkor mihez van köze? És én hogyan viszonyulok az egészhez? Hányféle emberi portré, hányféle titkos óhaj... Melyik a tisztességes, melyik a sunyi szándék? Tudja-e valaki, hogy pontosan mi is történik itt? Hogyan lehet az, hogy bestiális gyilkosságokat hajtanak végre a Köztársaság téren? Hogy hullagyalázás folyik... És a halottak. Velem egyidős gyerekek, üveges szemmel. Lánctalpak csikorgása éjjel-nappal. Merre vonulnak? Kik? És otthon a háborút megtapasztalt lakók mennyire automatikusan, szervezetten rendezkednek be az ostromra. Készletek, pokrócok a pincében ... Rohanj az Astoriához, azt mondják, citrom jött Becsből... Jött. Egy halott szovjet tiszt mellett szórták le a földre. „Milyen Bécs?” „Isteni!” „Fordultok még?” „Még egy belefér a napba . ..” Mi ez? Tudod ... így lett tragikus nemzedék az enyém is. összegyűltünk újra a fűtetlen iskolában: halottak, disszidensek: üres padok. Az igazgatói tanács tárgyal a diákok képviselőivel. Minden másképp lesz, csak hagyjátok abba. Igazatok van, csak hagyjátok abba. Meghallgatunk benneteket, csak hagyjátok abba. Űj tankönyveket kaptok, csak hagyjátok abba. Ha megkérded, hogy mit nem akartunk mi, gyerekek, azt mondom neked, hogy félelmet és gyanakvást nem akartunk. Frázis-világot. Megbélyegzést. Mi mindenféle papák lenyomatai voltunk. És ezt nagyon jól tudtuk. Sima utak és eleve reménytelenek, függetlenül attól, hogy kiben mi lakott, mire volt alkalmas vagy képes.

Aztán csakugyan minden megváltozott. De nem csak úgy, ahogy tanáraink ígérték, hanem bennünk is. Olyan közösségben soha nem fogok már élni, mint az az osztály volt az érettségiig hátralevő években ... Na, most tudod, kezdtem megírni mindazt, amit tapasztaltam. Ne ötvenhatos krónikára gondolj, hanem például novellát írtam a gyilkolás lélektanáról... A hajtóvadászatról, mármint az embervadászatról. És ezek az írások nem akarták kiváltani belőlem az eredeti megrendülést. Akkor lesznek jók, gondoltam, ha újra kiváltják belőlem mindazt, amit akkor éreztem ... Újra és újra nekirugaszkodtam, gyűrtem, csavartam a nyelvet, kínlódtam vele. Rájöttem, hogy csodálatos a mi nyelvünk. Ezzel a nyelvvel annyi mindent lehet csinálni, csak egyet nem. Nem szabad elkülönülnünk azoktól, akikkel élünk. Emberileg sem, sehogyan. Amikor írok, gyakran arra az osztályra gondolok. Onnan gondolom tovább őket is, magamat is. És az eseményeket is visszafelé és előre. .. Nincs minden szorongás feloldva még bennünk. Mondjam a magaméit?

Idén nyáron lettem harminchét éves ... És ha jól belegondolok, csak négyöt éve fedeztem fel a magam számára, hogy hogyan is lehet nagyobb lélegzet- vétellel, felszabadultabban élni. Tudtam én, hogy az a dolgom, hogy írjak... De mintha szégyelltem volna. Máig röstellek rászólni a gyerekeimre, hogy ne za- jongjanak. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy üljek itthon és regényt írjak ... Érted? Bennem maradt az alárendeltség érzése, valamiféle kiszolgáltatottság érzése, és ha már nem voltam kiszolgáltatva senkinek, akkor is azt kerestem, hogy vajon most kinek vagyok ... Én ebben nőttem föl. .. Mindig akadt valaki, aki elvárta, hogy mit s miként cselekedjek, és én a saját dolgaimat csak ennek az elvárásnak ellenére tehettem meg. Hogy engem semmiféle erő nem buzdít arra, hogy magamat kiteljesítsem. Én csak valaminek az ellenére hozhatom létre magamat. Pár éve érzem, hogy az erők mintha átrendeződnének, és mintha afelé tendálnának, hogy hozd csak létre önmagad, dolgozz, valósítsd meg, csináld meg mindazt, amit akarsz. Már nem szégyellem magam annyira, ha regényt írok. Eddig úgy volt, hógy tíz nap után elröstelltem magam.

Na, hát valahogy így nőttünk fel, s így lettek az életrajzaink olyanok, ami30