Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással

dani nekem: „A legszerencsésebb író vagy. Ott voltál, láttad, de gyerek voltál, hát le sem csukhattak. Mégis kaptál időt, hogy megérts mindent. Irigyellek.” Tudod, az Üj Írásnál dolgoztam négy évig, sokat beszélgettünk. Szóval négy éves voltam, amikor a háború véget ért. Emlékeim vannak róla. Nem összefüggő emlékek ezek, inkább diaképek. Kimerevített, nagyon éles diaképek. Kis jelenetek. Gyerekkorom az ötvenes években telt el, arra már folyamatában is gyönyörűen emlékszem. És akkor az emberek összebújtak, egymástól reméltek tanácsot, megvitatták a maguk meg a világ dolgait. A gyereknek csak fülelnie kellett. Vagy még azt se. írtam én erről valahol, azt, hogy a történelem beült a kiságyunkba, ö mesélt. Nem nagyon kellett se Hófehérke, se héttörpe. És természetes, hogy fontos dolgokról mesélt. És az emberek konfliktusai konfliktusok voltak, és a szerelem szerelem volt, és a szegénység szegénység. És nem bérlet, casco meg takarékbetétkönyv. Mindez azért érdekes, hogy lásd: ott ült az idők közepén a kis Simonffy Andriska, és figyelt. Szűrte át magán a világot. Na, hogy mondjam... A sematizmusnak is volt valami valóságalapja. Arra gondolok, hogy akkoriban a reakciós csakugyan reakciós volt, alig motiválva. Ült otthon, hallgatta a szabadeurópát, szitkozódott, és várta vissza a németeket. Volt párttitkár, aki komolyan hitte, hogy saját szülei is a múlt szégyellnivaló csökevényei, és a mi pesti iskolánkban volt egy gyerek, aki feljelentette a szüleit, mert szabadeurópát hallgattak. És büszke volt, hogy majdnem börtönbe juttatta az apját. Mert úgy kell az ilyennek. És hogy megértsd: amit gyakran mondogatnak, azt kezdi elhinni az ember. És én is gyanakodtam, hogy hogyan is áll a dolog Rákosi apánkságával. Végül amolyan nagyszülő^félének könyveltem el, aki sokra vitte, azért nem jön el hozzánk. Egyszer azt a házifeladatot kaptuk: mivel köszönteném Rákosi pajtást hatvanadik születésnapján. Olyasmit kellett írni, hogy jótanulással, jó úttörőmunkával vagy: elültetnék két fát... Így. Én, persze, verset írtam hozzá. Rossz verset, de majdnem őszintét. Közben fogalmam sem volt, hogy a nagy költőknek is éppen ez a házi feladata ... Érted? És közben, akárcsak ők, én a gyerek is tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben, hogy valami sántít a világban. És hamarosan arra is rájöttem, hogy azért hiszem el a hazugságot, mert az nagyon kényelmes. És onnan már csak egy lépés volt rájönni, hogy hazudni is mennyire kényelmes. Így aztán, ahogy mindig, mi gyerekek modelleztük a felnőtt világot.

Aztán, egy októberi nap lejött két negyedikes az osztályunkba. Azt mondták, délután tüntetés lesz, aki akar, menjen el. Tanítás után a harmincötből harmincketten mentünk tüntetni. Az egyetemisták pontjait nem láttam, csak később, egy fatörzsre kiszögezve. Mentünk, zárt alakzatban, az úttest közepén. Valakik egyszerre csak jelszavakat kezdtek kiabálni, kórusban. Kiabáltuk mi is. A felnőttek riadtan, egymásba kapaszkodva álltak meg a járda szélén, és vér- telen ajakkal ezt suttogták: „Mi lesz ebből, gyerekek?” De akkor azt a folyamot már nem lehetett leállítani. Kiszakadt belőlünk a gyerekkor lefojtottsága. Nem történt semmi. A Bem térről ügettem haza ebédelni. Hiszen reggel még nem tudhattam, hogy suli után tüntetni megyek, anyám várt az ebéddel. Este egy kapualjban láttam az első halottat: fiatal nő volt, haslövésének piciny vörös pontján át kifordultak a belei. Hártyás-véresen, habosán ráömlöttek egy kukára. Felborított teherautók lángoltak. Dőlt a Sztálin-szobor. Már folyt a Rádió ostroma. „A honvédség átállt!” — ordították a Kálvin téren. Könnygázbombák füstje csípte a szemem. Volt egy biciklim, azzal jártam a várost. Figyeltem mint Büchner a francia forradalmat. Akartak fegyvert nyomni a kezembe, de nem kellett. Nem az volt a dolgom. Azt már tudtam, hogy mindennek már nem sok

29