Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - SZEMLE - Madarász László: Vujicsics Tihamér: Muzicke tradicije juznih slovena u madarskoj

meseszerűen harmonikus teljességet, az otthont, mint a Tiéd a kert Misije. Bár az írói megvalósítás módja s a két főhős jelleme alapvetően különbözik — hogy csak a legfontosabbat említsük: Misi feladja a harcot —, mégis szembeötlő némi rokon­ság. Misi számára az idegen kert a titokzatos birtok: „az otthonosságnak és az ide- genségnek kápráztató csodáját élte át (...) véletlenül emelte csak tekintetét a sza­bályosan nyújtózó ezüstfenyőre, mely a szitáló napfényben a mesekönyvek karácsony­fáira hasonlított, mintha ezüstlamellával lenne behintve, körülötte a levegőben pu­hán összegubancolódott angyalhaj úszna; már-már elhitte, hogy eljött az a varázsla­tos karácsony, melyről annyit álmodott, neki az anyja ugyanis kis tömzsi fenyőt szokott állítani, néhány esetlenül felaggatott szaloncukorral, aminek még az ízét is utálta, ő mégis csökönyösen hitte, hogy egyszer megkapja ajándékba a mesés kará­csonyt, mely csupa talány és csoda, s talán azért is ragaszkodott ehhez az álmához, mert valamiféle szabadulást remélt tőle, bár maga sem tudta, mitől szeretne szaba­dulni, de ezen az ezüstlamellás—angyalhajas júniusi reggelen, (...) anélkül, hogy ar­ra mert volna gondolni, valóra válnak az álmai, bensejében eddig ismeretlen meleg­séget érzett. (...) mintha eleve itt született volna a juharfa, a fenyők, a tuják és a harmatos fűszálak között, (...) most bizonyosan tudta, hogy erre a szabadságra vá­gyott.” Az élmény — akárcsak Meaulnes esetében — számára is megismételhetetlen. Hiába próbál újból részesülni a varázsból, az egységnyi illúzió újra próbált ízei, illa­tai csak kiábrándító undort ébresztenek benne. Hiába ő a legméltóbb a kertre, a „Paradicsomból” örökre kiűzetett. „... önámítás a szabadulás ( __), az ember nem szaba dulhat meg sorsától.” S úgy látszik — immár a címet köteteimként értelmezve — a jelen embere sem. A kert az övé, de nem tudja elérni. Alain-Fournier nosztal­giával fordult a gyermekvilág felé, mert tudta, az ő mesés fantáziájukkal tökéletes­sé bűvölt harmóniát a felnőtt soha többé ugyanúgy nem élheti át. Pályi nem érez nosztalgiát. Az ő gyermekhősei már gyermekként elvesztik illúzióikat, kapcsolataikat, sőt a továbbéléshez nélkülözhetetlen hitet is. A labirintusból számukra nincs kiút. Percnyi boldogság után, mint lámpához csapódó pillangók, hullanak a megsemmisü­lésbe. A kép sötét. Korunk hőse megváltást vár. Adhat-e még hitet költőnk biztató sza­va: „ ... ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja.”? Pályi András kimondta. A föloldás, a megoldás ránk vár. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.) A Magyar Népköztársaság alkotmányban biztosítja az ország területén élő nemzeti­ségek számára: „az egyenjogúságot, az anyanyelv használatát, az anyanyelven való oktatást, saját kultúrája megőrzését és ápolását.” Ezen felül — az elenyésző kis lét­számra is tekintet nélkül — minden nemzetiségnek saját önálló szervezete van, amely kiterjed az egész országra. Ezek után nemcsak jogszerűnek, hanem természetesnek tartjuk, hogy az elmúlt hónapok során megjelent Tihomir Vujicic, azaz Vujicsics Tihamér: Muzicke tradicije juznih slovena u Madarskoj című könyve a magyarországi délszlávok zenei hagyo­mányairól. A művet a hazai Délszlávok Demokratikus Szövetsége adta ki a Tan- könyvkiadó Vállalat gondozásában 5600 példányban. Tartalmazza az országban élő SZÁNTÓ ÁGNES 412 Vujicsics Tihamér: Muzicke tradicije juznih slovena u Madarskoj

Next

/
Thumbnails
Contents