Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - SZEMLE - Kloss Andor: Kiss Endre: A "k. u. k. világrend" halála - Bécsben
nalizmus iránti igényként. Talán épp ezért lett volna szerencsésebb, ha „második felvilágosodás” helyett egyszerűen a racionalizmus iránti igényről beszél, túl azon, hogy ez a felvilágosodás ugyancsak felhígított, s roppant erőtlen változata volt az eredetinek, A szerző ezután az „új” szülőhelyeként azokat az eszmeáramlatokat elemzi, amelyek a monarchia utolsó harminc évében jelentkeztek, s meghatározó tényezőkké emelkedve a szellemi, művészi virágzás voltaképpeni alapjai és feltételei voltak. Elemzésében a felszíni jelenségektől halad a lényegig. Először a jellegzetes bécsi impresszionizmust és képviselőit veszi számba, majd bemutatja az impresszionizmushoz szoros szálakkal kapcsolódó, úgynevezett kettős gondolkodási rendszer reprezentánsait. Helyesen ismeri fel, hogy az impresszionizmus és a kettős gondolkodási rendszer között — amely a valóságot két alapelvből kiindulva magyarázza — felettébb szoros a kapcsolat: mindkettő csupán a felszín jelenségeit ragadja meg, s az utóbbi adós marad a valóság tudományos magyarázatával. A szerzőnek itt nagyszerű lehetősége adódik, hogy kimutassa Gumplowic szociológiai gondolkodásának, Chamberlain fajelméletének, Pribram társadalomelméletének üres voltát, s rámutasson Peter Altenberg, Hermann Bahr és Ottó Weiniger életművének felszínességére. Freud tevékenysége azonban sokkal átfogóbb, semhogy őt a kettős gondolkodási rendszerrel lehetne maradéktalanul jellemezni! Kétségtelen, a lelki élettel kapcsolatos számos feltételezése kapcsolatba hozható a kettős gondolkodással; elmélete azonban a maga teljességében az emberi lét, a valóság átfogó magyarázata kíván lenni. Jelentőségében és hatásában messze felülmúlja a kettős gondolkodási rendszer képviselőinek tudományos, művészi teljesítményét. Mindebből következően Freudnak inkább azok között az írók és gondolkodók között van a helye, akikről a szerző a következő fejezetben beszél. Itt kerül sor a művészi, filozófiai új voltaképpeni létrehozóinak bemutatására. Azokról a gondolkodókról és írókról szól itt a szerző — helyenként nagyon eredeti megközelítésben, újszerű szempontok felvetésével —, akik művészi, eszmei teljesítményeikkel jelentős mértékben meghatározták a későbbi polgári művészet, ezen belül az irodalom, illetve a filozófia vonulatait (Franz Kafka, Hermann Broch, Lukács György, Ludwig Wittgenstein). Gondolat- és eszmerendszerük közös vonását abban véli felfedezni, hogy vagy az általános (mármint polgári) világrend megrendülését jelzik, vagy új általános világrend felépítésének igényével alkotnak. Mindezzel összefüggésben a lét-kérdések, az életproblémák állnak érdeklődésük középpontjában. A két gondolati rendszer (a kéttényezős és az általános világrendet illető gondolatrendszer) után nyelvfilozófiai szempontból vizsgálja Fritz Mauthner és Karl Kraus életművét, kimutatva, hogy a nyelvi problémák jelentkezése egyértelműen jelzi a társadalmi dekadenciát, pontosabban a nyelvi romlás, aminek a monarchia utolsó harminc évében tanúi lehetünk, a társadalmi dekadencia finom barométere. Korábban már céloztunk Kiss Endre tanulmányának nagy erényére: gondolatgazdagságára, világos, áttekinthető voltára. Ezt a fentiek után egészítsük ki a tanulmány úttörő jellegének hangsúlyozásával. Tudomásunk szerint ugyanis könyve az első a vonatkozó hazai szakirodalomban —Mátrai László alapvető írásai: Miért éppen a monarchia?, A monarchia — tehertétel és örökség után — amely a hanyatló monarchia utolsó harminc évében tapasztalható szellemi, művészi virágzás okaira vázlatosságában is alapos, továbbgondolásra méltó kultúrhistóriai elemzést ad. Nos, épp a felvetettek továbbgondolásának szándékával jegyezzük meg a következőket. A szerző az általános világrendre vonatkozó (annak megszűntét jelző, vagy éppen új módon felépíteni igyekvő) gondolati rendszer sajátosságaként említi a létkérdések, életproblémák iránti fokozott érdeklődést. Valóban! Ez meghatározó módon van jelen például Frahz Kafka, Hermann Broch és Robert Musil írásművészetében, Lukács György regényelméletében és Ludwig Wittgenstein bölcseletében. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a létkérdések és életproblémák iránti érdeklődés a monarchia utolsó harminc évében nem jelent valamiféle különlegességet vagy éppen egyedülálló specialitást. Ezek a kérdések a 19. század közepétől, különösen pedig utolsó harmadától a polgári társadalom, illetve a polgári osztály válságával egyre fokozódó mértékben kerültek a művészi megjelenítés és filozófiai gondolkodás középpontjába. A hanyatló monarchiában élő írók, gondolkodók voltaképpen ezt a tendenciát folytatják, illetve — 408
