Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - SZEMLE - Kloss Andor: Kiss Endre: A "k. u. k. világrend" halála - Bécsben
Kiss Endre: A „k. u. k. világrend“ halála - Bécsben Értékes, az elemzett korra vonatkozó további kutatásokat feltételezhetően natékonyan ösztönző munkát jelentetett meg a Gyorsuló idő sorozatban a Magvető Kiadó: Kiss Endre A „k. u. k. világrend” halála — Bécsben című tanulmányát. A nem különösebben terjedelmes, sőt helyenként egyenesen vázlatosnak ható, a feltett kérdések és gondolatok tekintetében azonban rendkívül gazdag könyv az Osztrák-Magyar Monarchia, pontosabban a monarchia utolsó harminc évének eszme-, illetve ideológiatörténetét teszi az elemzés tárgyává, mégpedig — mint a könyv címe is utal rá — bécsi szemszögből. Általa voltaképpen egy hanyatló korszak szellemi arculatának vázlatát kapjuk, egy olyan korszakét, amely dekadenciája ellenére (vagy talán épp azért?) a szellemi művészeti élet kivirágzását, az alkotói kreativitás különleges kiteljesedését jelenti. Hogyan lehetséges ez? — teszik fel a kérdést a korszakkal foglalkozó szakemberek. Hogyan válhatott a monarchia — Hermann Broch más vonatkozásban használt kifejezésével élve — alkonyuló kora a modern művészet és gondolkodás forrásává, s a szellemi és művészi új termékeny talajává? Ezt kutatja Kiss Endre is. Az önmagában szinte parttalan téma lekerekítésével — a „k.u.k. világrend” halálát nem általában, hanem „csupán” bécsi szemszögből elemzi, — mintegy jelzi, hogy a korszak hallatlanul bonyolult finomszerkezetét csak úgy ismerhetjük meg a maga történelmi valóságában, ha az elemzésekben először kis egységeket fogunk át, ha konkrétságra törekszünk. Az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi, művészeti élete, kultúrtörténete iránt az utóbbi években világszerte megnövekedett az érdeklődés. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, de az utóbbi évtizedben hazánkban is. A monarchia-kutatás divatos lett! Mindebben számos ok közrejátszik Közülük tanulmányában Kiss Endre is említ néhányat. Szól arról, hogy „időszerűvé váltak azok a gyakorlati és elméleti kérdések, amelyekkel a monarchiának, mint államalakulatnak, szembe kellett néznie”; hogy „a sajátosan modern huszadik századi kultúra bölcsője itt (mármint a monarchiában K. A.) ringott.” Megemlíti, hogy a monarchia iránti érdeklődés elsősorban néhány írói életmű reneszánszának, felfedezésének köszönhető, illetve attól nem választható el (Franz Kafka, Robert Musil, Hermann Broch). Nem szól azonban a hazai kutatást illető legfontosabb okról, arról, hogy a monarchia-kutatás egy szélesebb vizsgálódás keretein belül jelentkezik. Az utóbbi években a hazai történelmi, irodalom- és kultúrtörténeti elemzések egy részének középpontjába a századforduló került. (Talán nem tévedünk, ha ebben részben Horváth Zoltán nagyigényű összefoglalásának — Magyar századforduló — ösztönző hatását is látjuk.) Megerősödött ugyanis a felismerés, hogy a modern magyar művészet és gondolkodás csirái itt, ebben a különös korban lelhetők fel, s e kor és jeles képviselői munkásságának mélyreható elemzése nélkül nem érthetjük meg maradéktalanul az olyan meghatározó jellegű eszmei, esztétikai kiteljesedéseket, mint például Ady Endre, Lukács György, József Attila és Bartók Béla életműve. Ezek jelentősége pedig nem mutatkozik meg a maga mivoltában, ha nem tárgyaljuk őket a korabeli európai szellemi mozgalmakkal és művészetei való szerves összefüggésükben. A hazai monarchiakutatás tehát nem felszínes divat, hanem a századforduló magyar kultúrtörténetének feltárására irányuló törekvés. Kiss Endre tanulmányának egyik nagy nagy érdeme, hogy a korszak eszmetörténeti szempontból hallatlanul kusza képletéből a lényeget ragadja ki, s azt modellszerű tisztaságban mutatja meg. Először azokat az eszmei áramlatokat veszi számba, amelyek korábbi korok szellemi hagyományaként a monarchia utolsó harminc évében közvetlenül vagy áttételesen, de meghatározó jellegűek voltak (barokk és ellenreformáció, jozefinizmus, a leibnizi-herbarti rendszer). Közös vonásukat alapvetően konzervatív, statikus jellegükben fedezi fel; utal arra, hogy céljuk a status quo megőrzése volt. Meghatározónak tartja még az általa „második felvilágosodásnak” jellemzett képlékeny eszmerendszert, ami elsősorban a mindennapi gondolkodásban jelent meg a racio407
