Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással
az irodalomoktatás és a történelemoktatás nem a folyamatokat keresi. Nem azt próbálja megmutatni, hogy miből lesz a cserebogár, hogy mi az az origó, ahonnan tovább gondolkozhatnak az emberek, hanem a hősök, az eleve született hősök mítoszát ápolja, tehát kasztrendszert csinál. És ezáltal azt sugallja ezeknek a gyerekeknek, hogy a hősök nagy történelmi korszakokban születnek, a hősök eleve születnek, probléma nélkül, tehát hőst szültem, nyög fel az anya ... Na- most ennek az a tragikuma, hogy a gyerek fölismeri: neki nem adatott meg, hogy pisztolyt rántson és hőssé váljon, mert akkor is beírnak az ellenőrzőjébe, ha a tanárának visszafelesel. Mondjuk, felpiszkált kalandvágya nem hajtja galerikbe, nem kezd el erőszakoskodni, leköti magát mással. Feladatokat kap és hajt végre. Zsebpénzt kap és a zsebpénzt lemezre, kisautóra elkölti... És szép lassan, éppen a követhetetlen példák és a fel nem mutatott megfelelő emberi példák hiányának hatására szép lassan antihőssé válik. Szemléletmódja pénzközpontú, a szellemi megterheléseket kerüli, érzelmileg gátlásos, politikailag félanalfabéta, véleményeiben demagógiára hajlamos lesz. Hozzá kell tennünk, hogy például az ötvenes években hőssé válni egyenlő volt bizonyos egyéb következményekkel, de akik valóban hőssé váltak, azoknak az életrajzát sem ismerik a mai gyerekek. A lényeg az, hogy még csak halvány nyomaiban sem ismerik jelenkori történelmünket, éppen ezért a világpolitika fordulatai, változásai is felkészületlenül érik őket. Ez van, ez a béke ára. Nem csoda hát, ha egyre inkább tért hódítanak a riportok, memoárok, szociográfiák könyvalakban, filmvásznon is ... A komfort magát a valóságot teszi izgalmassá, nem annak égi mását. Van, persze, egy mód arra, hogy a legzárkózottab'b, látszólag szellemi passzivitásba süllyedt gyereket — és a felnőtteket is — ki lehessen nyitni: az őszinteség. Gyakran eljárok író—olvasó találkozókra. Mind gyakrabban búcsúznak ezzel: „Köszönjük, hogy őszintén válaszolt a feltett kérdésekre . ..” Na, most ezekben a kérdésekben nincs semmi, amire ne lehetne őszintén válaszolni... Érted? Beszélgetek, akárcsak most veled. Na, most vagy ritka már az ilyesmi, hiszen ezek a találkozók is színészekkel spékelt produkciókká válnak lassanként, vagy alapvetően hiányzik az őszinteség a társadalmi érintkezésekből. És nem is arra gondolok, hogy az emberek hazudnak, hanem arra, ami szomorúbb: nem tartják fontosnak, hogy őszinték legyenek. Mert akkor, ugye, „kiadják magukat”. Egyszer egy tanyasi bolyongásra elvittem magammal egy velem egyidős pesti fiút. Az egyik helyen a házigazda megkínált bennünket pálinkával, a néni tizenkét tojásból rántottát sütött, aztán nekikezdtek elmesélni az életüket: szerelmet, házasságot, hadifogságot, kis kalandokat. Humorral, feKfelnevetve, mintha csak egy nemrég látott film tartalmát mesélnék. Régen elfogyott a magnószalag, öreg este lett, mire eljöttünk. „Mióta ismered őket?” kérdezte tőlem ez a fiú. „Én?” csodálkoztam, „most láttam őket először”. Sehogy sem értette. Hát egyre ritkább is az ilyen, gyakoribb a „mi köze hozzá!”. No, most arra gondolok, hogy egy felnőtt társadalomban úgy is lehetne gyerekeket nevelni, hogy őszinték vagyunk hozzájuk. Hogy nem azt mondjuk, hogy minden milyen csodálatos és még csodálatosabb lesz, mire megnőttök, hanem azt, hogy bizony vannak olyan százados gondjaink, amik vissza-visszajárnak, hogy ezt meg amazt nagyon szépen elképzeltük, de nem az lett belőle, aminek ki kellett volna jönni, talán, ha megnőttök, ti találtok majd rá megoldást... Be kellene avatni a gyerekeket, érted? — Téged beavattak? — Be, apám, mert ott voltam. Az a pár év korkülönbség a különféle korosztályok között itt jelent nagy minőségi különbséget. Gáli Pista azt szokta mon28
