Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.

Ennek a szigorú kis embernek a nevét, aki azt a hálátlan feladatot vállalta, hogy három nap alatt rendet teremt a Moholy-zűrzavarban, már az irodából ki jövet elárulták nekem; John Heartfield, ő volt, a híres „fotómontőr”. Politikus-szatirikus grafikai munkáit fényképekből állította össze, és ezek a képalkotás biztonságában, kifejezőerejükben, szellemességükben, a részletek kimeríthetetlen és találó humorában állják az összehasonlítást Daumier műveivel. Ahogy Daumier a maga korában leleplezte Franciaország korrupt uralkodó osztályát, amely a második császárság kalandjával a nemzetet az 1870—71-es katasztrófába sodorta, Heartfield ugyanúgy állította pellengérre azokat az aljas, embertelen erőket — mégpedig már a húszas évektől kezdve! —, amelyek miatt Németország az egész világ szégyenfoltja lett.

A fényképfelvételeket Heartfield különbözőképpen dolgozta fel. Előfordult, hogy elképzelését ki tudta fejezni egyetlen fényképpel — amelyet készen talált vagy megcsináltatott. Aláírta és kész volt a montázs. Az esetek túlnyomó többségében azonban lapjait különböző fényképek elemeiből komponálta, úgy, hogy nagyítással vagy kicsinyítéssel alakította ki a megfelelő méreteket. Egyik leghíresebb Hitler-„portréjának” alapja például egy mellkasról készült röntgenkép volt. Ebbe ragasztotta, másolta-retusálta bele a nyelőcsőbe hulló aranypénzeket. Riportfelvételből vágta ki a fejet: a néhai „Führer” a szónoklat hevében szélesre tátja a száját. A képaláírás: Adolf, a felsőbbrendű ember! Élete arany, szövege pléh! (1931)

*

Azon a vasárnapon Moholy tapintatosan nem jelent meg. Heartfield egy fiatal, szőke, igen rokonszenves, nyugodt férfiasságot sugárzó elégedett óriással együtt jött; Paul Urban volt, barátja, tanítványa és alkalmankénti munkatársa.

Azalatt a 18 óra alatt, amit másolással, nagyítással, kicsinyítéssel, konyakozással, anekdoták mesélésével együtt töltöttünk, igencsak megbarátkoztunk egymással, Urban meg én. Beszéltem neki egyebek közt a képeimről is. Abbeli óhajának adott kifejezést, hogy szeretné látni őket.

Tetszettek neki, és azt javasolta, dolgozzunk együtt. Ajánlatát a legnagyobb megtiszteltetésnek vettem. Ismert, sikeres fiatal grafikus volt, rajzoló és illusztrátorként is jól ismerték, azonkívül ő volt a weimari köztársaság leghaladóbb hetilapjának, a kb. egymilliós példányszámban megjelenő A. I. Z.-nek (Arbeiter Illustrierte Zeitung) a tördelő szerkesztője.

Együttműködésünk kötetlen formában kezdődött; engem keresett fel, ha fényképészre volt szüksége — ez gyakran előfordult —, nekem pedig hozzá kellett volna fordulnom, ha grafikusra volt szükségem — de erre egyetlen egyszer sem került sor. Eredetileg az volt a tervem, hogy riportok, képsorok révén kerülök kapcsolatba a nagy folyóiratokkal. Megismertem egy nagyon helyes lányt, varrónő volt az egyik divatszalonban. Lefényképeztem a kolléganőivel egyetemben munka közben, otthon stb. Az A. I. Z. hozta a sorozatot, az egyik képet éppenséggel címoldalon.

A főszerkesztő — nő volt az illető — meg volt elégedve, és „nehéz” feladattal bízott meg: a kiöregedett, elbocsátott és munkanélkülivé vált magánalkalmazott problémájának feldolgozásával. Rövid forgatókönyvet készítettem, Piscator társulatából szerződtettem egy öreg színészt, és három nap múlva hoztam a „megoldást”:

1. kép: az öreg két fiatallal együtt dolgozik egy építészeti irodában; 2. kép: az öreg helyén is egy fiatal ül; 3. kép: az öreg eredménytelenül próbál munkát szerezni más építővállalatnál; 4. kép: az öreg a munkaközvetítő hivatalban; 5.

334