Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.
kép: az öreg megy a munkanélküli segélyért; 6. kép: az öreg gyufát árul az utcán; 7. kép: az öreg eladja a kabátját az ószeresnek; 8. kép: az öreg koldul; 9. kép: az öreg teljesen lerongyolódva egy pádon alszik; 10. kép: az öreg egy tüntetésen vesz részt, amelyik az alkalmazottak megfelelő öregségi biztosításáért folyik. — Tanulság: csak az érdekeltek egységes fellépése vezet célhoz ... A sematikus megoldástól korántsem voltam elragadtatva, de legalább az egyes képeket igyekeztem elevenen, változatos perspektívával és tetszetős megvilágításban elkészíteni. A szerkesztők kevésbé voltak igényesek, mint én, a munkámnak nagy sikere volt, további képriportokat kértek tőlem. Ebből azonban nem lett semmi, közben ugyanis társtulajdonosa lettem egy jelentékeny reklámvállalkozásnak, amelynek még neve is volt: U. R. F. reklám- kollektíva. F. ezt megelőzően kereskedelmi igazgatója volt egy jónevű kiadóvállalatnak, de megvált onnan. Ekkor felajánlották neki egy nagy áruházkonszern reklámfőnöki állását. A konszern a szokásos plakátokon, prospektusokon és hirdetéseken kívül havonta megjelentetett egy magzinszerűen kiállított katalógust kétmillió példányban. F. sas-szemmel látta meg a nagy lehetőséget: nem lesz a konszern alkalmazottja, hanem független vállalkozásban készíti el mindazokat a fotografikus, grafikus és egyéb reklámtechnikai munkákat — a katalógust is beleértve —, amelyekre a konszernnek szüksége van. Minthogy azonban ebben a szakmában nem rendelkezett kellő tapasztalattal, maga mellé vette Ur- bant, ami még érthető volt, és Urbán tanácsára engem, ami teljességgel érthetetlen volt. Néhány próbamunka után a konszern teljes reklámtevékenységét rábízta az újonnan alapított vállalkozásra, amelynek egyenrangú tulajdonosai — hála Urban és F. rendkívüli demokratizmusának — mi hárman voltunk. Ami az én anyagi helyzetem szédítően meredek emelkedésével járt: havi „nyereségrészesedésem” 2000 márka körül mozgott! Mindez persze nem csekély tennivalókkal is járt! Szerencsétlenségemre az volt a becsvágyam, hogy a magazin-katalógus számára tisztességes divatlapképeket készítsek. Újra és újra megpróbáltam magyarázni, bizonygatni: nem azon múlik, hogy minden egyes varrást, minden ráncot bemutassunk, hanem a fényképnek mint egésznek kell a megfelelő benyomást keltenie. Hiába! A ruháknak „passzolniuk” kellett, mint valami (rossz) divatrajzon. És ha legalább passzoltak volna! A szerencsétlen lányok minden legapróbb mozdulatára gombostűk fúródtak beléjük. Az én fő feladatom mindössze az volt, hogy olyan képszöget találjak, ahonnan nem látszanak a gombostűzött részek! Mélabúsan gondoltam Párizsra, az isteni ruhamodellokra, az isteni mane- kenekre, a Jardin du Mode meg a Vogue szerkesztőinek ízlésére. Milyen köny- nyű is a befutott nagy fényképészeknek! Másik nehézség, amellyel meg kellett küzdenem, az volt, hogy a fotók a nyomtatásban nem jöttek ki úgy, ahogy kellett volna. A világos részek néha ijesztően fehérek, meszesek voltak, jóllehet a képeredeti megfelelően árnyalt rajzot mutatott. Megbízóinkat sikerült rávennünk, hogy a katalógust ne ofszetben, hanem réz-mélynyomásban készítsük el. Fő érvünk az volt, hogy a fényképek így jobban kijönnek! Nem maradhattunk szégyenben. A nyomdász nagyon jó emberünk volt. (Mikor a konszern megbízásából több nyomdától kértünk árajánlatot, példányonként fél pfenniget kínált fel nekünk, ha megkapja a megbízást, azaz havonként 10 000 márkát. Minket megfi335
