Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.
Umbónak nem mindennapi nehézséggel kellett szembenéznie: hogyan óvja meg az első felvételével kivívott hírnevet! Csakhamar rájött, hogy apró ügyeskedéssel nem lehet előrejutni. Naiv közvetlenséggel közeledett a tárgyhoz, s minthogy a szakma régi pápáit nem ismerte, a Moholy-féle újakat meg ki nem állhatta, változatlanul a maga egyszerű, lapos megvilágításával dolgozott, igyekezett magát a tárgyat érvényre juttatni — és változatlanul nagyon eredetinek számított! Felvételiéi, különösen a szép lányokról-asszonyokról készített arcképei a 15. századi francia primitív festők portréira emlékeztettek: a lapos világításon kívül a megörökítés naiv örömét sugározták. * A weimari Németországban legalább tíz nagy illusztrált hetilap (köztük a majd kétmilliós példányszámú Berliner Illustrierte), mintegy négy nagy, havonta megjelenő magazin, jó néhány divatlap, és ezeken kívül még számos kisebb- nagyobb szakfolyóirat látott napvilágot, amelyek mind a fényképre alapozódtak. Itt fizették fényképekért a legmagasabb átlagárat egész Európában. A kereslet óriási volt. A legkeresettebb műfaj, az újságírói képzettségű fényképész, vagy legalábbis a zsurnalizmus iránti érzékkel megáldott fotográfus éppen akkor volt kialakulóban. (Betegség szüli az orvost — bár néha fordítva is igaz —, az illusztrált folyóirat szüli a megfelelő fényképészt!) A konjunktúra újfajta vállalkozásokat hívott életre. Üjságírók vagy magukat annak vélő toliforgatók, tőke nélküli tönkrement üzletemberek, nagy és kis stílű kalandorok mind — fotóügynökségeket alapítottak. Üzletük nem az aktualitás volt — ebben a műfajban sem vehették fel a versenyt a régebbi, jól megalapozott cégekkel —, hanem a riport és a legkülönfélébb fényképszériák. Ők adták az „ötletet” és keresték a kivitelező fotográfust. Az elkészült képet pedig vagy elhelyezték, vagy nem. Aztán a fényképésszel elszámoltak — tisztességesen, tisztességtelenül vagy egyáltalán nem. Umbo körül is létrejött egy ügynökség, a nevének és kapcsolatainak kiaknázására, meg — állítólag — az ő „finanszírozására”. Az alapító egy furcsa, alapjában véve kitűnő zsurnaliszta, Simon Guttmann volt. A vállalkozás a De- phot néven futott. Aki a déli vagy kora délutáni órákban kereste fel a Déphotot, láthatta a Hamlet apjának szellemére emlékeztető Umbót, amint hosszú hálóingben és nemezpapucsban ide-oda csoszog a szűk helyiségekben. Itt is lakott egy ablaktalan kamrácskában, ami egyúttal a sötétkamrája is volt. A fényképezőgépek és berendezési tárgyak rendszerint le voltak foglalva; a végrehajtó szinte mindennapos vendég volt náluk. Umbo és Guttmann, a Dosztojevszkij-regényből előlépett apró, kísértetszerű figura, állandóan civakodtak. Ügyfeleik, akikre a legkevésbé sem voltak tekintettel, azt hihették, hogy bolondokházába tévedtek. A nézeteltérések természetesen csaknem mindig a pénz körül robbantak ki. Guttmann becsülettel elszámolt ugyan, de csak ritkán volt abban a helyzetben, hogy fizetni is tudott volna. E különös tulajdonsága ellenére is elsőrendű erőiket gyűjtött maga köré. Baumann, a rámenős — riporter-fényképész esetében ez felbecsülhetetlen tulajdonság —, az ő felfedezése volt. Sikerült munkatársul megnyernie az akkor már kiváló technikus hírében álló Hübschmannt. Egy Friedmann nevű fiatal magyar fényképész nála tanulta ki a mesterséget. 326
