Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.

Néhány évvel később, Hitler hatalomraj utása után Hübschmann és Baumann Angliába emigrált, és mindketten a Picture Post „oszlopai” lettek. Friedmann a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán készített kiváló riportokat, és vált Capa néven világhírűvé.

Umbo ottmaradt Németországban, és művészileg elsekélyesedett, ami szükségképpeni következménye a náci uralom szellemi sivárságának.

*

Időközben szereztem magamnak egy Leicát, és elsajátítottam a legszükségesebb elméleti ismereteket. Szüleim kedvéért, akik nem akartak beletörődni abba, hogy hivatalos stúdium nélkül szerezzek szakmát, egy évig tanultam a bajor állami fényképészeti szakiskolán. A filmoperatőri tanfolyamot végeztem el. Kétéves kurzus volt, de az első évet, az általános fényképészeti ismeretek hallgatását elengedték nekem.

Természetesen korántsem volt haszontalan dolog demisztifikálni mindazt, amivel naponként foglalkozik az ember: hogy mit keres például a szulfit vagy a karbonát az előhívóban, hogyan számítjuk ki a mélységélességet, melyek a különböző tárgyak konstrukciós elvei stb., stb. Érdekes volt megismerni a fényképezés történetét is: ha éppen kedve volt hozzá, azon is törhette a fejét az ember, hogy a mindenkori uralkodó esztétikai áramlatokat mennyiben határozta meg a technika vagy más egyéb összefüggések.

A tanfolyam elvégzését igazoló „diploma” tanúsága szerint a filmfelvétel, kidolgozás és előadás minden ágazatában „kitűnő” ismeretekkel rendelkezem; hasznát mégsem láttam soha. Nem mintha a filmszakma maga nem érdekelt volna. Csak éppen alkalom nem adódott, hogy elhelyezkedjem benne — a magam módján. Azaz: kölcsönös bizalommal munkálkodva, a kötetlen baráti együttműködés légkörében.

Jól-rosszul úgy vészeltem át ezeket az éveket, hogy egy amatőrfilmes folyóiratnak irkáltam ártalmatlan-érdektelen cikkecskéket, és fényképekkel illusztráltam őket.

A Leicámmal sokáig nem melegedtem össze igazán. Barátaim ugyanis nem vették komolyan, és az ő kétkedésük rám is átragadt. Egy alkalommal aztán mind a ketten együtt mondtunk csődöt. Helyesebben: nem is a Leicám mondott csődöt, mert egyszerűen szóhoz sem jutott.

Mindez 1929. május 1-én történt. A felsőbbség abban az évben nem engedélyezte a hagyományos felvonulást. A munkások egy része ezt a provokatívnak minősített intézkedést nem volt hajlandó minden további nélkül tudomásul venni — a weimari demokráciában éltünk! —, és elhatározta, hogy kisebb csoportokban sétát rendez a munkáslakta kerületekben. Az én ártatlan szándékom pedig az volt, hogy riportot készítek erről a békés tüntetésről. Az Alexanderplatz gyorsvasút megállójának hosszú folyosóján egy csoport férfival és lánynyal találkoztam, akik a kijárattal ellentétes irányban futottak. Kíváncsi lettem ennek a heves helyváltoztatásnak a kiváltó okára, és a kijárat felé igyekeztem, de mielőtt bármi rendkívülit láthattam volna, máris ismeretséget kötöttem a rendőrségi gumibottal. Egy ütést éppen a fülem tövére kaptam, s félkábulatomban nyugodtan átengedtem magam a csordaösztönnek: futottam, ahová a többiek.

Mikor kissé magamhoz tértem, csatlakoztam a velem együtt futó férfiak egy kisebb csoportjához, akik a helyi topográfiával jobban tisztában voltak, és így sikerült kijutnom az utcára. Egész nap talpon voltam, késő éjszakáig jár327