Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Bazsó Márton: Lengyel Péter: Cseréptörés
giáról, madarakról s az emlékezetes „meggymag-ügyről”, egyszóval olyan látszólag „civil”, nem irodalmi témákról van ebben a fejezetben szó, amelyek csak igazi író tollán válnak közérdekűvé. Ezekben az írásokban Cseres igazán otthon érzi magát, az egyes témák ironikus kezelésével kisnovellákká nemesednek az úgymond „köznapi” történetek is. A különböző múltbéli és jelenkori eseményekre nemcsak nagy és higgadt tárgyismerettel, bölcs megértéssel reagál az író, hanem megvillantja gunyoros tekintetét is. Szenvedélyesen vitatja az egyik nyugatnémet magazin cikkét, de a finom gúnyból kijut az áltudományos divatoknak is. Élete egy szakasza Békéscsabához kötötte az írót, a 250 éves városról szép tanulmánnyal emlékezik meg ebben a kötetben, fellapozva a város történetinek forrásait is. Az elmúlt tíz évben keletkezett írásokat olvasva ebben a könyvben azt mondhatjuk, amit Cseres írt Balogh Edgar egyik könyvéről: „... lebilincselt, felrázott, egy- végtében olvastam el, éltem át, nem úgy, mint egy regényt, hanem mint valami több szólamú, több ágú zeneművet”. Műhelytanulmányai, emlékképeihez fűzött kommentárjai értékes kötettel gyarapították az egyre kiteljesedő írói életművet. (Magvető, 1978.) FUNK MIKLÓS Lengyel Péter: Cseréptörés Cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy egy újonnan fellépő írónemzedék az elődeitől eltérő, új, korszerűbb, a maga sajátos szempontjaiból következő új utakat keres. Így hát azon sem kell csodálkoznunk, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, fellépő írónemzedék is ugyanezt teszi. Sőt, azon sem, hogy ennek a nemzedéknek szinte minden tagja kiindulópontot, biztos alapot keres, hiszen jellegzetesen ifjúkori jelenségről van szó. Ennek az indulásnak viszont van egy különös mozzza- nata, s ez az, hogy ezt az alappont-keresést csak a „faltól” tudják elkezdeni. A teljesség igénye nélkül: feltűnően megszaporodtak a családregény újabb és újabb formái, a gyermekkor világát idéző művek, az egyéni múltat kutató írások. Ezt tette legújabban Nádas Péter az Egy családregény végé-ben, Bereményi Géza (nagyobb időszakasszal) a Legendárium-ban, Kurucz Gyula a Kicsi nagyvilág-ban. A magyarázathoz nem elegendő csupán az, hogy alappontot keresnek. Ennek az irónemzedéknek (s általában ennek a nemzedéknek) a folytonosságnak, az eszmék átörökítésének és elsajátításának a hiánya jelenti a legtöbb gondot. A közérzet éppen e hiányérzet okán közös, és a belőle származó eszmei elbizonytalanodás, és másik oldalról a bizonyosságra törekvés is közrejátszott abban, hogy az utóbbi évek prózájában első helyre a novella, az elbeszélés, a kisregény, a — helyenként a szépprózába átnövő — szociográfia került. Ugyanakkor az én kerül előtérbe, az önvizsgálat, az önelemzés, ez nem egy esetben már-már kegyetlen művelet (Hajnóczy Péter), és (sokszor az érték rovására) minden szó, mozzanat fontossá válik, mindent, ami az én-nel kapcsolatos, túlzó gondossággal járnak körül a szavakkal, vagy éppen a szavakról derítik ki, hogy miközben csendesen belenyugodtunk a használatukba, ugyanolyan észrevétlenül el is vesztették az igazi tartalmukat (Esterházy Péter). Az analízisnek ez az igénye a közös bennük, s egyúttal ez mutatja leginkább, hogy e nemzedék szándékai között az első helyen ennek a hiánynak a megszüntetése, az azonosulás vágya áll. Ebből következik az is, hogy túl a saját múlt, a saját él314
