Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - SZEMLE - Bazsó Márton: Lengyel Péter: Cseréptörés

ményvilág feldolgozásán azt a pontot keresik, ahonnan indulva ez az azonosulás megvalósítható — azzal a nemegyszer nem is titkolt várakozással, hogy így közelebb kerülhetnek a vágyott általánosításhoz is.

*

így aztán Lengyel Péter könyvének már a címe is akár jelmondata lehetne ennek a törekvésnek.

Cseréptörés: a játékban résztvevők valamelyikének nincs lehetősége arra, hogy a többiekkel azonos feltételekkel vehessen részt a játékban. Újra kell tehát kezdeni, hogy ő is alkotó tagja lehessen, s maga a játék tiszta és igazi legyen. Minden egyeb esetben csak utánzás, mechanikusan ismétlődő cselekvés, amely a résztvevőktől nem az azonosulást kívánja meg, hanem csupán a jelenlétet.

Ez a Cseréptörés egyik jelentése. Jól példázza azt a nemzedéki törekvést, hogy ne csak fizikai, hanem szellemi — érzelmi létében is jelen legyen a világban.

Ügy tűnik, ennek az a feltétele, hogy újból végigjárják azt az utat, melyben a jelenlegi, hiányosnak talált világképük és személyiségük kialakult, az eltávolodást közeledéssé, sőt visszatalálássá lehessen változtatni. Ez a mai igény szüli tehát a fiatalok részéről a saját és a társadalmi múlt újraélését, és éppen ezért jogos is, hiszen az előttük járó nemzedékeknek is — mert részesei, alakítói vagy szenvedő alanyai voltak az elmúlt harmic-egynehány évnek — meg kellett tenniük ezt, mégpedig a szembenézés, a tisztázás igényével. (Ez a magyarázata egyébként annak, hogy elsősorban erkölcsi oldalról kérdezett és vizsgált a hatvanas évek magyar regénye.)

A bizonyos értelemben más mai igény pedig a lényeget: a maga számára hasznosat, továbbmutatót, a biztosat keresi a gyermekként megélt, felemás jelenségekben oly szövevényes történelemben ahhoz, hogy a mondott értelemben jelen lehessen a jelenében, sőt, ezt a jelenlétet a regény szintézisében fogalmazhassa meg.

A „nem ér a nevem” kimondásának ez a másik jelentése. Ez a „nagy utazás” célja és értelme: megtalálni és elrendezni a múltat, hogy aztán ehhez a múlthoz és jelenhez kapcsolhassuk végre magunkat.

A regény főhősét, Bárán Jánost a személyiség kialakulatlanságának félelme és a személyiség teljességének igénye indítja útnak; az a felismerés, hogy anélkül nem lehet az, aki, s nem élheti az életét sem. Mindannyiunk sokszor csak elképzelt útját járja: átéli vívódásainkat, csalódásainkat, tehetetlenségünket, lefojtott és kitörő vágyainkat, megéli elvetélt szerelmünket. Vizsgálja önmagát, hogy leválaszthassa azt, ami hamis. Megnevezi a dolgokat, melyekbe belebotlunk, és közös vágyat próbál beteljesíteni, amikor keresi helyünket a világban, és a világ helyét bennünk.

És e nagy utazás közben a valóság nagyon pontos képei sorjáznak elénk. Lengyel Péter írói művészetének nagy erényei: a kifejezés tömörsége és megjelenítő ereje érvényesül bennük. Sok példa helyett egyet vizsgáljunk meg részletesebben. Bárán János fölmondja állását a színháznál, mert aljasságra akarják rávenni, eszközzé akarják lefokozni — ahogy ő fogalmazza: „Lehetetlent várnak tőle; aki megteszi, az már nem ő volna”. Egy-egy szóval, mondattal kitűnően jellemzi figuráit. A színház igazgatója, Húsvétné — „káderkövér”, s e nyelvi lelemény folytatása tömör jellemrajz: „Húsvétné arca azt sugallta, hogy egész formálódásának az volt a célja, hogy kitöltsön egy kockát az „akikre büszkék vagyunk” vagy „városunk küldöttei” felírású falragaszon, s most már csak az van hátra, hogy elérjen a négyzet sarkaiba is.” Ugyenez az irónia érvényesül a főrendező jellemzésében is, a végén ezzel a mondattal: „Az ügyelő helyettese és a színházi újságírók nagy rendezőnek tartották.” S a módszer ugyanaz, amikor együtt jellemzi őket az alábbi párbeszéddel:

„— A darab jó.

— Zseniális — kalimpált egyet a főrendezői láb.

— Csak — mondta Bátky, a másik rendező.

— Nem az a fontos. — Papp most ellenkezett.

— Előadhatatlan — nézett föl intőén Mártinké, a dramaturg.

315