Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Simonffy András: Bizalmatlan tavasz (regényrészlet)

De egyelőre februárt írunk, és még mindig ott tartunk, hogy gyakorlatilag még nem tudunk semmi eredményt felmutatni. A kommunikáció nem indult meg a politikai pártok és a hadsereg között sem. Az elv még változatlanul tartja magát: katona ne politizáljon, mi ottani tisztek egyik pártnak sem vagyunk a tagjai. Ha van elképzelésem a politikai kibontakozásról, az is csak elvi, tehát elvont: akkoriban úgy véltem, hogy az ország felszabadulása tiszta helyzetet teremt, lehetőséget mindannak megvalósítására, ami a Horthy-rendszer átmentése esetén alig vagy csak részben és fokozatosan valósulhatott volna meg. Már az ideiglenes nemzetgyűlés idején örömmel tapasztaltam, hogy csaknem minden községben rögtön a front átvonulása után nemzeti bizottságok alakultak, pártok szerveződtek, sok helyen spontán lezajlott a földosztás. Tiszta helyzet keletkezett azért is, mert a régi vezetők, földbirtokosok és állami hivatalnokok — kis kivételtől eltekintve — Nyugatra menekültek. Sok furcsaság akadt ugyan (az egyik faluban például Egyesült Kommunista, Kisgazda, Szociáldemokrata és Nemzeti Parasztpártot alakítottak), de összességében az volt a benyomásom, hogy a magyar nép egésze a változásokra megéretten, felnőttként lép a porondra, s foglalja el helyét. Az alakuló, szerveződő, önmaguk programját kereső s tisztázó pártokkal tehát nekem, s gondolom, más tiszteknek sem volt problémája, ott, a minisztériumban. Volt egy megérzésem, miszerint Gerő Ernő nem kedvel, a Moszkvából hazatérő vonaton ugyanis vitatkozni merészeltem vele, miközben azt láttam, hogy mások csak bólogatnak neki. Tudtam, s az igazolási eljárásom körüli huzavonából arra következtettem, hogy az akkori miniszterelnök, Miklós Béla szemében sem vagyok „kedves”, hiszen én Tildy Zoltántól azt hallottam, hogy a kibontakozásban a tábornokok közül Vörös Jánosnak szánnak vezető szerepet... Csakihát Budapest felszabadulása hónapokig elhúzódott, s én moszkvai küldetésem óta Tildyvel sem tudtam kapcsolatot találni. Az új magyar kormány a Magyar Front képviselői — tehát szándékai — nélkül alakult meg.

S most, február közepén, amikor az új honvédség megalapozásának munkáját már elvégeztük, amikor már az átadott tisztekkel, a toborzási felhívás hatására gyülekező önkéntesekkel, és az egyszer már átadott több mint nyolcezer volt hadifogollyal a munka gyakorlati részét is meg lehetett volna kezdeni, azt láttuk, hogy az események folyása nemhogy felgyorsult volna, de méginkább akadozik. Most már azon kezdünk gondolkodni, vajon nem velünk szemben táp- lálódik-e valamiféle bizalmatlanság? Hogyan lehetséges, hogy miközben a Kommunista Párt kitűnően megszervezi a maga ,,R” gárdáját, nem érdeklődik az új magyar hadsereg iránt? Hogyan lehet, hogy az ukrán frontparancsnokság kötelékében még olyan magyar tisztek szolgálnak, akiket nem adtak át automatikusan a Honvédelmi Minisztériumnak? S a legfőbb kérdés: ha bizalmatlanságról van szó, akkor ebben a helyzetben meg kell találnunk azt a személyt, legyen bármilyen magas poszton is, akivel szemben bizalmatlanok, mert máskülönben csak az idő telik, s nem jutunk semmire sem.

Ekkor támad egy ötletem. Miért mitizálunk folyton? Miért, hogy lassanként a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szándékait is mitikus homály fedi? Miért, hogy a Kommunista Pártot is mitikus ködben látjuk lassanként? Miért, hogy bizonyára ők is ugyanilyen mitikus képzeteket táplálnak rólunk? Ebben a helyzetben tehát az egyetlen lépés: eloszlatni a ködöket, és felvenni a személyes kapcsolatot... Kivel?

Azzal a Rákosi Mátyással, aki január 30-án érkezett haza Moszkvából ugyanazzal a vonattal, amellyel Vörös János. Hazaérkezett, s azonnal a Kommunista

17