Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Kiss Annával
Meglehetősen zavartan állok Kiss Annp, öv utcai lakásának ajtaja előtt, hiszen most találkozunk először. Félszeg mozdulattal a fülem mögé simítok néhány hajszálat, aztán megnyomom a csengőt. Kiss Anna ajtót nyit, s ami meglepő, úgy fogad, mintha már régi ismerősök lennénk. — Hagyjuk ta magázódást, szervusz — mondja —, te, nagyon finom ká- posztalevest főztem, meg van vörös borom is. Villányi Burgundi, az nem olyan csersavas. Egyelőre vörös bort iszunk. Ha Kiss ■Anna másfél szobányi világát egy mondattal kéne jellemeznem, azt mondanán: nemesen egyszerű. S valóban az. A nagyobbik szobában ülünk. Ennek a helyiségnek a berendezése mindössze egy alacsony és széles heverőbői, egy televízióból, egy parasztládából, néhány csergéből, és rengeteg könyvből áll. A könyvek térdmagasságú halmokban húzódnak a fal mellett. — Elkelne már egy könyvespolc, de nincs rá pénzem — mondja a költőnő és megtölti a poharakat. — Persze, ez nem érdekes. Sokkal nagyobb dolognak tartom, hogy sikerült kiteleltetnem egy legyet. Itt lakik az egyik dísz- törölköző mögött. Cükrosvizet szoktam neki adni. De laktak itt már lepkék is ... Kiss Anna 1939-ben született Gyulán. Eddig öt verseskötetet publikált: Fabábu (1970), Feketegyűrű (1974), Kísértenek (1976), Világok (1978), A holdnak háza van (1978). József Attila-díjas. Isszuk a vörös bort és cigarettázunk. — Mondhatnál valamit az indulásodról... Hogyan lettél költő? — Hát az a kérdés, melyik mesémre vagy kíváncsi. Mert én csak meséket tudok erről neked mondani. Amit mások mondtak, meg amit tanultam... Azt hiszem, az ember nem tudja, hogy hogyan lesz költő. Előttem az is rejtély, hogy egy magyartanár honnan veszi ki egy irodalmi dolgozatból, hogy „talentum van jelen”. Ezek olyan sete-suta dolgozatok, és mégis meglátja. Lehet, hogy voltaképpen amit meglátott, az az, ami az emlbert költővé teszi, tehát költővé teszik az embert. Én nem vagyok abban biztos, hogy nem az-e, a legnagyobb költő, akit még nem publikáltak. Akit sosem publikáltak, és sosem fognak... Szóval bennem mindig van egy .rettenetes nagy aggodalom, hogy hátha a világ legnagyobb költője nem is a világ legnagyobb költője, hanem az, aki sosem publikált. Azt hiszem, hogy ezt nem lehet így mérni, mint ahogy azt sem, hogy valakiből hogyan lesz költő. Nem tudóm, hogy a költő- ség más-e, mint olyan embernek lenni, aki őszinte. Tehát én nem tudom, hogy ki a költő, és nem tudom, hogy mikor lettem költő. Ez az élő igazság. — Az első versedre emlékszel? — Sokat gajdoltam gyerekkoromban, szidtak is érte, hogy ne kombináljak. Ez az apám volt, aki nagyon józan, és nagyon‘derék ember, ö persze nem tudta, hogy egy költőt tör ketté, és nem is sikerült neki, mert én továbbra is kombináltam és gajdoltam. Ezek olyan próbálgatások voltak, ahogy a gyerek a hangot próbálja, a beszédhangjait... De ez se igaz... Lehet, hogy ez se igaz. Az első leírt dolgom nem vers volt, hanem próza. Negyedik-ötödik osztályos lehettem... Afrikában vagyunk ... Rabszolgaszedés ... az anya gyermeke meghall ... elviszik a halott gyermeke mellől... Elég siralmas ugye? — Első verseidet olvasva a kritikusok nem tudtak hova sorolni. Igaza volt Nagy Lászlónak, számodra egy új költői skatulyát kell kitalálni, mégpedig a ti- zenhármas számút... — Azt hiszem, hogy sokkal több skatulya van, úgyhogy nemigen bírnánk mi ezt számokkal. Skatulyák pedig azért vannak, hogy el lehessen igazodni 253
