Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Kiss Annával
ebben a világban. Csakhogy a költő erre nincs tekintettel, ö írja a versét, és nem gondol szegény kritikusra, aki nyilván így is megtalálja a fooxot... Mert erre néz, arra néz, hiszen valamilyen módon az ember végül is tartozik valahova. Az a baj, hogy nem is egy helyre tartozik. De az biztos, hogy én dühből néztem meg a fakkoknak az elválasztó falát... Hogy mi van akkor, hogy hogyan ítélik meg, ha az ember a fakk falára ír. És nem sokkal később arra is rájöttem, hogy ez egy nagy találat. Ez a helyem. Nekem a deszkára kell írnom. És döbbenten jöttem rá arra is, hogy valaha nem voltak műfajhatárok ... és hogy itt nemigen szoktak járni. Azóta már tudom, hogy dehogynem szoktak járni, olvasottság kérdése az egész. Én akkor annyira se voltam olvasott, mint most. Egyébként most se lehetek az, hiszen nincsen olvasott ember, csak van, aki annak tartja magát. Ez csak amolyan fellengzős, ilyen nincsen. Nem lehet lépést tartani mindennel. De az biztos, hogy ebből a dühből, ebből a kivagyiságból, ebből a bosszantásból végül is véresen komoly dolog lett, és én maradtam a fakknak a deszkáján. Ez az én helyem. Engem tessék egy deszkához besorolni. Oda engem föl lehet ragasztani, csak keressék meg a két szomszédos helyet, hogy hová ... — Szerinted van a költészetnek hatása az emberekre? — Van. Csak az a kérdés, hogy mit várunk el tőle. De hogy hogyan kellene elvileg hatnia, ezzel én sem vagyok tisztában. Nyilván ezért nem vagyok eléggé tudatos költő. Ugyanis amit én el akarok mondani, az független attól, amit tőlem elvárhatnak. Énnekem egy nagyon-nagy gyanúm van (ez amolyan némbergyanú), hogy az embereknek nagyobb szüksége van a méltányosságra, mint az igazságra, a szeretetre, mint a megítélésre, a támogatásra, mint a polcra tolásra, tehát az ember valamilyen módon „elárvult az időben” (de csak idézőjelbe téve, mert az én számból ilyen nem jön ki csak úgy), de ez a helyzet. Valamilyen módon az embernek otthonossá kell lennie a világban. Ha igaz, hogy ez a világ van, és anyagi, és ha igaz, hogy ennek én egy része vagyok, akkor itt nincs mese, ezt nekem be kell laknom. Magamat is mindig ettől féltettem, de az „emberiséget” (ez megint furcsa, én ilyet nem szeretek mondani) is ettől féltem... Ahelyett, hogy lakná a világot, meg élné a maga életét, hülyeségeket fog csinálni az igazság nevében ... — Legutóbbi köteted fülszövegében olvastam, hogy nem szeretsz nyilatkozni, és nem szereted, ha fényképeznek ... — Ez az őszinteség ellen van. Ha én elkezdek nyilatkozni, tudom, hogy nyilatkozom, és érzem a felelősséget. Ha beszélgetek, akkor nem érzem. S amikor érzem a felelősséget, akkor voltaképpen bejönnek az elvárások. Megint csúnya szó, de hát így érti mindenki. Én akkor már felelős vagyok azért amit mondok ... Mert én csak a magam igazát tudom, és azok igazát, akiket ismerek .., akik ebbe belepusztultak, vagy bele fognak pusztulni, vagy akik éppen ettől élnék, ettől elevenek ... Márpedig nekem legalább annyi halottam van, mint ahány elevenem. Most akkor mondd, hogyan lehetek én őszinte? Hát a nyilatkozás és a beszélgetés között nagy különbségek vannak. Egyébként ez zavar engem a versben is. Ami pedig a fényképezést illeti, ott is azt kell tennem, hogy nem fényképeznek. Engem zavar, ha fényképeznek. Felejtsem el, hogy ő ott van, de én nem vagyok hülyegyerek, én nem tudom elfelejteni, tudom, hogy ő fényképez, tehát nem tudok természetes lenni. Olyanok is a fotók. Viszont az is benne van a fülszövegben, hogy ötéves barátnőm lerajzolt. Mit mondjak? Öszerinte gyönyörű vagyok. Na, ez a fajta „lefötózás”, ahogyan ő elképzelt engem, ez költészet. Mert a leghűségesebb fotós a szem. Az 254
