Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Üvegkalitka

— 1928-ban született. A feleségemtől tudom. Egyidős velem, lepődtem meg. Ez akkor azt jelentette, hogy harminchárom éve­sek voltunk. A krisztusi életkorban. A pap előrejött a templomhoz vezető lépcsősor széléig. A legfelső fokon megállt, aztán lejött a lépcsőn. Lassan közeledett. Reverenda helyett fekete öltönyt viselt, fe­hér inggalérral. Abban az időben divatbajött keretnélküli szemüvege volt. Ügy ment el előttünk, mint aki után még halad valaki. Felénk fordult és biccentett. Az a tény, hogy egyidősek vagyunk, nemcsak meglepett, de zavarba is hozott. Az első percben eldőlhetett már: hamarosan találkozni fogunk. Heteken át készülődtem. Érdeklődtem a megyénél utána. Megtudtam, hogy az apja hatholdas békési parasztember volt, testvére nincs. Komolyan foglalkozik a hit­tudományokkal, ezen belül a kegyhelyek történetével, és megbecsült híre van a ha­zai egyházi életben. Megtudtam, hogy nemcsak ugyanabban az évben és hónapban születtünk, hanem ugyanazon a napon is. Többször útbaejtettem a falut. Szoktattam magamat. Megálltam lent az útke­reszteződésben, a templomhoz vezető széles út aljában. Kihívóan néztem a gótikus vonalvezetésű templom tornyait, és vártam, hogy a kavicsos térségen, mint egy cso­dabeli intésre, egyszercsak megjelenik a pap. Azt gondoltam: az egyetlen, ami ösz- szeköt vele, csak a születési időpontunk teljes egyezése. Ezen a dátumon kívül igye­keztem csak a különbségekre gondolni. Hasonló arcot kerestem a múltban, mint az övé — halszerű szemekkel a világba meredő közömbös, nagy fehér arcot, keretnél­küli szemüveggel — melyhez ellenszenvet és megvetést keltő emlék fűz. Találtam ilyen arcot, és ez érzelmileg megerősített. Egykori latintanárom ellenszenves arca volt ez, aki később, a felszabadulás után leánygimnáziumi igazgatóként elcsábította egyik tanítványát. A botrány és a szégyen óriási volt, amit tetézett a teherbe ejtett diáklány öngyilkossága. Ez az emlék megfelelt és megnyugtatott. A gyűlölet mód­szeres kifejlesztése volt ez. A felvérteződés lázas igyekezete. A győzniakarás. Szoktat­tam magamat az ellenszenvhez, hogy egy pillanat idejére se érezzék vele bármiféle szövetséget vagy rokonszenvet. Azt gondoltam: így nem érhet meglepetés. Időnként mégis el-elfogott a bizonytalanság: elég lesz-e a fegyverzetem? A lendület, az elvi szilárdság, a kifejlesztett ellenszenv önmagában nem döntheti el közöttünk a küz­delmet, ha a szükséges elfogultság mellől hiányzik az elvi és tárgyi tájékozottság, a szabatos kifejezés, a rögtönzés képessége, a logikában való jártasság, s nem utolsó sorban valamiféle ravaszság. A teológia hatalmas és tájékozott ellenfél. A legcse­kélyebb tévedést, repedést azonnal fölfedezi, s víz-jég módjára feszíti szét a hibásan felépített elmélet legtömörebbnek hitt szikláit is. Felkészültem Aquinói Tamás öt is­tenérvének sokoldalú cáfolatából, Giordano Bruno és Spinoza panteizmusából, a fran­cia deisták érveiből, különösen az „écrasez l’infame”-ot kiáltó Voltaire-ből, legfő­képpen pedig az egyháznak a magyar társadalom történetében betöltött szerepéből. A látogatás napjának megválasztásában kezemre játszott a véletlen. A környé­ken előző nap hatalmas jégverés pusztított. A határ látványa lehangoló volt. A házak egyik óráról a másikra megöregedtek, az ítéletidő a dél-délnyugati falakról leverte a meszelést. Az alsóbb utcákból a lakosság még nem tudta elhordani a hegyről leso­dort és összegyűlt törmeléket. Gondolatban — fegyverként? — velem volt az a sűrűn gépelt tizenöt oldalas névtelen levél is, amelyet egy héttel előtte kaptam: „Kedves Thiery Elvtárs! Szemé­lyesen is ismerjük. De jobbadán az írásaiból. Nagy figyelemmel és jóleső megálla­pítással néztük pályáján való felfelé emelkedését, komoly felívelését. Nem anyagit, sem politikait értve itt, hanem magát az íróét. Húszon és harmincon inneniek és tú­liak vagyunk, és részben az Elvtárs szoktatott reá bennünket írásaival a mindent kri­tikai szemmel, mérlegelve való szemlélésre. És arra, hogy mindennel és mindenkivel őszintén és nyíltan szembe nézzünk és a következtetések levonásában kérlelhetetle­nek legyünk. írásai már feltűntek fogalmazásukkal és mondanivalójukkal kezdő ri­porter korában is. Bár részben kiábrándított bennünket némelyik, amelyikre az volt a kritikánk: pirosnadrág keresés. Ezeket neheztelve olvastuk. Mert éreztük, hogy tolla másra hivatott. És az ilyesmik lekoptatják. Hogy gorombák vagyunk? Nem! Jó­200

Next

/
Thumbnails
Contents