Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Zelei Miklós: Tiszteletkör (elbeszélés)

gobárd nyel, utána aprót biccent és nyúl a következő darabért. A hátán átázott az ing, a haja csapzottan ragad össze. Kifullad, szinte kielégül mire üres az edény.

Holnap Longobárdban gyönyörködik és Törzsfőnek repülnek a húsdarabok. Longobárd körmei a ketrecpadlón kopognak, fogai megvillannak a levegőben, hús helyett indulatát eszi, ez ettől jóllakva, amaz pedig a hústól, elterülnek a ketrec padlóján.

Elindul, hogy kimossa az edényt. A kútnál a bokor mellett ott áll a rendező. Innen jól szemmel tarthatta a gyakorlást. Tegnap reggel is itt állt, látta, hogy az idomár élő nyulat ad a farkasnak. Nem is kellett volna látnia. Tudta, hisz magában egyet értett vele. Nem könnyű elfeledtetni a múltat. Nem lehet egyik pillanatról a másikra megsemmisíteni. A két farkas sokat tud a szabadságról. A múltjuk kihívás, elhallgattaitni körülményes és hosszantartó. Hozzátartozik az elhallgattatáshoz, hogy jelentéktelen esetekben fogadják el a kihívást. Emlékeztetni kell a szabadságra, egyre kisebb adagokban, hogy mind nagyobbakban lehessen elvenni. De a stáb, az ÁVE, Állatvédő Egyesület, s méginkább a közönség nyilvánossága előtt mégsem vállalhatja Tüsszer módszerét. Hivatalosan, papíron, amit Tüsszerrel alá is íratott, tiltania kell.

Előző reggel is itt állt. Épp azon gondolkodott, hogy nemcsak vadságukat, meg kell törni a farkasok szelídségét is. Sőt, főképp azt. Akkor szoknak kézhez igazán. Megborzongott, amikor meghallotta a nyulak felröppenő visítását. Tegnap is, amikor Tüsszer felnyitotta a rácsablakot, várta a pisztonsikolyt. Megkönnyebbült, hogy elmaradt.

Tüsszer tudja, hogy a rendező a kút mellett szokott állni, de nem nyugtalanítja. Az sem, hogy látja, amint élve adja be az eledelt. A rendezőnek tudnia kell, hogy így helyes.

Ügyelt arra is, hogy a gyakorlatokban legyen egy kis túljátszás, ügy buzgalom, azaz némi teatralitás, hogy látszódjék, ő jól, szívét-lelkét beleadva, teljes igyekezettel végzi munkáját. Most mégis meglepi, zavarba hozza a találkozás. Érzi, hogy nem szabad neki először megszólalnia. Bólint, kinyitja a csapot, de az edényt nem tartja alá, nehogy azt hihesse a rendező, hogy túlbuzgó ügyködéssel akarja valamiről elterelni a figyelmét.

Tüsszer áll, a rendező várja, hogy megszólaljon. Eldicsekedjen valamivel, mentegetőzzön valamiért vagy csak nyugtázza a váratlan és furcsa találkozást. De Tüsszer nem szólal meg.

— Mennyi időre van szüksége? — kérdezi a rendező.

— Hét végén pontosan megmondom, feleli Tüsszer és mosni kezdi az edényt.

— Láttam, hogy enged a természetüknek.

— Nem értem, mondja Tüsszer és az edényt a kávára koccantja.

— Élőt ad nekik, mondja a rendező. Az idomár kezét nézi

Tüsszer áll, s mintha mosolyogna. Kezén vízcsöppek csillognak, jobb mutató és hüvelyk ujja véres egy kicsit.

A rendező azon töpreng, folytassa-e?

Engedni kell. Mind ritkábban; kiszámítottan esetlegesen. A hurok kötele a jól irányított engedékenységből fonódik. Ügy érzi, Tüsszer nélküle is tudja mindezt, sőt, valami többletet is, amit képtelen kitapogatni.

Dolgozott már sokféle emberrel, állattal. Nem fedezett föl köztük nagy különbséget. Legföljebb annyit, hogy az embereket újra és újra, eléggé hosszú időn át rendszeresen kellett emlékeztetni arra, mit vár tőlük. Az állatokba ki191