Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Zelei Miklós: Tiszteletkör (elbeszélés)

mindössze gyakorlati értéke van. Csak az avatatlanok gondolhatják, hogy egyik név méltatlan egy farkashoz, a másik meg nem, hogy ez illik rá, amaz nem.

— Ügy gondolja, hogy Szellőnek és Diónak is el lehetne nevezni őket?

— Kizárólag a farkas szempontjából van jelentősége annak, hogy nevet adtunk neki. Hogy ez a név mit jelent, hogy egyáltalán jelent-e valamit, mellékes, a farkas úgysem érti. Számunkra pedig az a fontos, hogy van egy jele, amivel elválasztjuk a többi farkastól, a farkasok lényegtelen masszájából egyed- dé emeljük. Egy jel, amiről tudnia keli, ha felhangzik, hogy rá vonatkozik. Hogy tennie kell valamit, amit parancsunk, ha tetszik, kölcsönös megegyezésünk határoz meg. Mégis helyre hozhatatlan hiba lenne, ha Szellőnek és Diónak neveznénk őket. Munkánkat az avatatlan milliók tekintetének kereszttűzében végezzük. Ök pedig arról vannak meggyőződve, hogy az egyik nem ugyanazt jelenti, amit a másik. Elveszítenénk szeretetüket, bizalmukat.

Tegnap alaposan meg akarta dolgoztatni Törzsfőt, de túl nagy darabokra vágta a húst és az állat hamar jóllakva elfeküdt. Öntött neki vizet, de Törzsfű nem kelt föl inni sem, teli bendővel aludt.

Csak zabáit gyakorlat közben. Ugrott a húsért és nyelt. Ugrott és nyelt, ugrott, nyelt. Tüsszer tudta, hogy Törzsfő még nem neki, hanem a húsnak engedelmeskedik. Majd tanult lesz. Meg fogja tanulni, hogy a parancsot hús nélkül is teljesíteni kell. Megokosodik és azt is tudni fogja, hogyan lehet megkerülni. Ettől kezdve a farkasok és a szelídítő sokkal finomabb kölcsönhatássá válnak. Egymás iránti figyelmük rezdülékennyé élesedik, s az ingerekre reagálva, érzékeik közös történelmükre is reagálnak.

Ma sokkal kisebb darabokra vágta a húst. Most Törzsfő marad ki az evésből, s Longobárd ugrálhat a húsért.

— Longobárd! — kiáltja Tüsszer és repül a húsdarabka.

Törzsfő fejének mozgásával követi, ahogy a szelídítő a húsos edénybe nyúl és kiemel egy darabot. Amikor észreveszi, hogy a hús Longobárd felé röpül, fejének mozdulata megtörik, teste egy pillanatra megmerevedik, s miután Longobárd lenyelte a húst, újra a szelídítő húsos edénybe nyúló kezét figyeli.

— Longobárd! — kiáltja Tüsszer, s a kiáltással egy időben dobja a húst.

Gyorsítja, lassítja az iramot. Homloka kifényesedik a verítéktől. Longobárd alig nyeli le az egyiket, röpül a következő.

Holnap Törzsfő fog ugrálni ugyanerre az ütemre és Longobárd figyeli a szálló búsdarabokat vagy táncol dühében és éhségében, és időnként a rácsnak ütődik. Tüsszer suttogva, aztán egyre hangosabban szólítja Longobárdot, minden dobásba teljes testtel lendül. Újra suttog s egyszerre üvölt, mintha a farkasnak a két hang magassága közti szakadékot kellene átugrania. Röpülnek a húsdarabok, Longobárd elkapja és nyeli őket. Törzsfő is felugrik, akkorára tátja a száját, mintha egy szarvas torkát akarná átharapni, de az most is magasabbra szökött fel és üresen koccannak össze a farkasfogak. Törzsfő pereg-fo- rog, néha dallamosan nyüszít, trillázva üvölt, pofája habzik, a háta tajtékos.

Tüsszer Longobárdot figyeli. Mennyire unalmas és mindegy, ahogyan ugrál a húsért és zabálja, és mennyire szép Törzsfő tánca. Szívesen adná a húst neki. De akkor Törzsfő változna töltődő bélcsatornává, Longobárd tánca mellett nehezedő testté. S végül is Longobárd unalmas és mindegy zabálása a produkció alapja, nem a tajtékos tánc.

Tüsszer már el is felejtette, hogy ő szelídítő. Lábai mereven gyökereznek a földben, felsőteste a kiáltás ütemére hajlong, a szája megfeszül, amikor Lon190