Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Zelei Miklós: Tiszteletkör (elbeszélés)

éves kutya. Tüsszer tanyáról vette, alig fél esztendővel ezelőtt. Nem érti miért van ketrecben. Még mindig nehezein tűri. Kezdetben heteken át nyüszített, olyan kitartóan és siralmasan, ahogy egyetlen rabul ejtett vadállat sem.

A farkasok körül megfordult a világ. Igaz ugyan, hogy születésükkor az ő szabadságukban is fészket rakott a rabság, de elfogásukig nem tudtak róla. Nem úgy, mint itt az állatudvar ketrecében a szabadságról.

A komondornak mindig is a rabságban kellett megtalálnia szabadságát. Ketrecének megkettőződése elviselhetetlen. A konkrét, manccsal érinthető és orral szimatolható rács tűrhetetlen és érthetetlen, hiszen mindig odaadó volt, szabadságával soha sem élt. Ez az erdősáv mögötti elandalító lehetőség volt csupán, jóval túl a fegyelme kijelölte határon, ahová néha el merészkedett vonítani, s ahonnan bogáncsosan futott haza, amiket piros arcú gazdája káromkodva szedett ki bundájából.

Kivesz egyet a nyulak közül Longobárdnak. Tényleg nincs sok értelme ketrecben tartani Hakit, de hol másutt? A terület jelenlegi állapotában nincs más lehetőség. A rendező ugyan hivatalosan megtiltotta, de a vadaknak, különösen kezdetben, szereti élve adni a kosztot.

A nyúlnak visítani sincs ideje. Longobárd mancsának apró ütése nyomban eltöri a gerincét. Törzsfő megpróbál átnyúlni a rácson, de a másik ketrec, és benne a vérző nyúl, messze vannak. Mellső lábait vicsorogva előrefeszíti, borzolja a szőrét és vinnyog mint egy daxli. Amikor Tüsszertől vizet kap, boldogan lefetyel. — Nyugalom Törzsfő, nyugalom, mondja Tüsszer.

Innia elegendőt kell, másképp megvadul. Az éhségtől csak dühös lesz. Később kezes, szolgálatkész. Megitatja Longobárdot is, leül a ketrecek elé és hosszú órákon át figyel. Longobárd jóllakva aludt az erősödő napon, Törzsfő nyelvét lógatva loholt körbe-körbe.

A rendező egy hintaszékben ül és a Neckermann-katalógust lapozgatja.

— Nyár közepe van és még nem csináltunk semmit, mondja, amikor észreveszi a szelídítőt.

— Remélem az ősz hosszú lesz és fényes. Színes filmen szebben is mutat mint a nyár.

— Luxban kell gondolkodni, nem napfényben. Hol lesznek akkor ezek a négyezer luxos délelőttök, árnyéktalan delek? Anarchikussá válnak a színek. A bokrok zöldje mögül előhegyesednek az ágak könyökcsontjai.

— Fűszőnyeget terítünk a kopásokra és műbokrokat állíthatunk.

— Többletköltség. Az csak többletköltség, mondja a rendező, a szeme megakad egy enteriőrön. Ellapozza.

— Nem mondtam, hogy nem az.

— No meg, fölösleges aprólékosság a munkában. Különösen, ha arra gondolok, hogy valódi látszattal is dolgozhatnánk.

— A vásznon úgyis valódi lesz minden.

— Épp ezért fölösleges megvárni, hogy az alkalmas idő elmúltán az illúziót kelljen felhasználnunk. Jó erre a valóság is, mondja a rendező.

Arcán megjelenik a közönség is jól ismerte ezeréves mosoly, a Necker- mannba mélyed, látható, hogy a rövid beszélgetést befejezettnek tekinti. Tüsz- szer indulna, de újra felélénkül a rendező arca.

— Mi a nevük? — kérdezi.

— Törzsfő és Longobárd, mondja Tüsszer.

— Nem mintha fontos lenne, hogy hívják őket, mondja a rendező. Ennek

189