Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Zelei Miklós: Tiszteletkör (elbeszélés)

Törzsfő és Longobárd, ez lesz a nevük, dönt az idomár, amikor a háború után lerombolt kastély nevetséges épségben megmaradt homlokzati fala alá ér. Törzsfő és Longobárd. Jó nevek, bár a Longobárd jobb. De nem ez számít. A név a fontos, az idegen név. A szabadságtól nem a ketrec fosztja meg őket gyökeresen, hanem a pillanat, amikor elnevezik őket.

A kocsmában megvacsorázik és iszik egy kólát. Magabiztos érzéssel tölti el, hogy a bennül ők közt csak az ő füle választja ki az éjszakai hangokból az elnyújtott vonítást. Körülnéz, elmosolyodik és a harcra gondol, ami az ő számára csupán egy módszer tökéletesítése lesz. A végeredményben már akkor biztos volt, amikor még azt sem tudta, hogy épp ez a két farkas kerül hozzá, s hogy az egyiket Törzsfőnek, a másikat Longobárdnak nevezi majd el.

Hazafelé a rövidebb utat választja. Az állatudvar közelében nagyot kerül, hogy ne szélirányból érkezzen. A farkasok egymás közelében, a belső rácsok mellett fekszenek, az orrukat kutyaszokás szerint a farkuk alá dugva alszanak, fel-felneszelve gyanús békéjükben. Még mindig hallatszik Rózsika topogása. Tüsszer elsüti a riasztópisztolyt és a ketrecek elé dobban. A farkasok fektükből ugranak a ketrec tetejéig, gerincüket a rácsba ütik, leesnek.

Azt hiszem, én is így ijednék meg, gondolja Tüsszer.

— Longobárd! — kiált a jobb oldalinak.

Néhányszor megismétli. Mindkettő középen lapul, Rózsika topogása is megszakadt. Érezzék, hogy mindig itt vagyok, gondolja Tüsszer. Mint a levegőjük. Hogy én vagyok az életük egyetlen lehetősége.

Már ketrecen kívül szeretné látni a farkasokat. A hegy alatt, az erdő szélén parancsra bírni őket. Az az igazi eredmény, ha az erdő fáiról is azt hiszik, hogy ketreorács, a füves föld padló. Ha a ketreorácsokról, hogy az erdő fái, az elébük vetett büdösödő húsdarabról, hogy frissen leterített iramszarvas.

— Törzsfő! — szól a bal oldalinak.

Az sem mozdul. Még nem tudják, hogy máris azok, akik majd lesznek. Tüsszer megkocogtatja a rácsot. Törzsfő föláll.

— Törzsfő, nyugalom. Törzsfő, Törzsfő.

Az erdőben is állhatna így. Ezt a pózt meg kell őriztetni vele. A szabadság látszata a ketrecben elengedhetetlen. És mert nincs elragadóbb a szabadságnál, a nézőt elragadja majd. Ráadásul valódi is — noha nem az, és ezért veszélytelen. Ellentétben a valódival. Bár mindig leskelődik a veszély, hiszen valódi volt valaha.

Büszke arra, hogy mindig ő fekszik le utoljára és kel legelsőnek. Az este megetette Longobárdot, Törzsfőt nem. Előre ment a nyúlketrecekhez, kivett kettőt, s a fülüknél összefogva vitte őket. Longobárd kertecén felnyitotta a rácsablakot és bedobta a nyulakat. Felhangzó visításuk egy piszton utolsó percéhez hasonlított. Törzsfő az éhségtől és a friss vér szagától megvadulva ágaskodott, nyála a vasra csöppent. Tüsszer felment a vadászházba, tusolt, lefeküdt.

Felkel, megcsinálja az ötven fekvőtámaszt, tusol, felöltözik és lemegy. Az asztalosműhelyből Princel Józsefnek, a rendező csicskásának dús horkolása árad. Az udvar fölött ködrongyok, az állatudvar kapuján tábla: az állatok veszélyesek, kérjük az erre vetődő turistákat, ne zaklassák őket.

A táplálékállatok ketreceiből játékos ugrándozás, reggeli tollászkodás hallatszik. Először őket eteti meg, aztán egy galambnak kitekeri a nyakát és Rózsikénak veti. Longobárd egyenletes lendülettel fut körbe-körbe, néha megtorpan, figyel, szimatol. A palánkon túl Rózsika önfeledten pofázza a galambot.

Visszajön a külső udvarra, a komondorhoz. Haki, a komondor, fiatal, egy188