Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Vathy Zsuzsa: Pókok és virágok (elbeszélés)
A lány belehallgatott a csendbe, amit éppen csak megérintett a város fölfölkúszó moraja. — Semmit sem hallok — mondta. Az öregasszony nevetett. — Nem hát. Persze, hogy nem. A nevetés elhalt, ők pedig szótlanul ültek, vagy inkább gubbasztottak a kezdődő sötétben. És akkor, mintha kezdettől ott lett volna, csak éppen, mert senki sem vetett rá ügyet, ezért látni se lehetett, a teraszon, a két nő között megjelent egy harmadik. Zöld ruha volt rajta, haja bronz és mahagóni, szemében mohó kíváncsiság, széles állkapcsát mintha két arcra mintázták volna. Az öregasszonyra rá sem nézett, a lányhoz beszélt. — Mikor megtudtam, hogy nője van, rosszul lettem! Nem is hittem el, csak mikor éjszakánként is kezdett kimaradni. — Duzzogva beszélt, hangja lágy és sértődött volt, szavai, mint bőséges forrás táplálta patak, úgy gördültek alá. — Igaz, mindig későn járt haza, mert olyan ember, hogyha belefelejtkezik a munkába, nem nézi hány óra. De éjfélig ...! Olga szemrehányóan nézett a zöldruhásra, szeretett volna jelt adni neki, hogy hagyja abba. Amikor látta, hogy az nem törődik vele, bement a szobába, bontatlan üveg vodkával jött vissza. A másik folytatta. — Mikor az ismerősöknek elmondtam, hogy a férjem megcsalt, nem hitték el. Azt kérdezték, ő téged? Ki ez a fiú hozzád képest? Te szép vagy, tiszta vagy, neki semmije sincs, csak az a három nadrág. Az öregasszony följaj dúlt. — Aranka! Kérlek, ne! Ne most! A zöldruhás rágyújtott egy cigarettára, megvetően nézett az öregasszonyra. — Jobb volna, ha nem inna többet. Összetöri a másik térdét is. — A lányhoz fordult. — Ha leissza magát, éjszaka hálóingben bolyong a kertben. Olga nem szólt, ujjaival gépiesen motozott a térdén. A zöldruhás benézett az asztal alá, füttyentett. Fekete kutya jött elő, mogorva, lompos. — Lejössz velem a konyhába? — kérdezte a lánytól. — Adunk neki enni. A lány Olgára nézett. Az öregasszony nem figyelt, üres tekintettel maga elé bámult. Keskeny lépcsőn alagsori lakásba mentek. A szobák itt sötétek voltak, az ablakból csak a járókelők lába látszott. Aranka csontot adott a kutyának, egy bárszekrényből ságra italt vett elő. , — Editnek hívják — mondta. — Kicsodát? — kérdezte Szél Viola. — Akivel megcsalt. Találtam a kabátjában egy monogramos zsebkendőt, addig nem adtam vissza, amíg meg nem mondta a nevét. Valamilyen Edit. Ha megtudom, ki az, nem lesz benne köszönet. — És ha nem is igaz? Aranka gurgulázva nevetett. — Tudhatja azt valaki biztosan? Tartottál már lámpát a szerelmeseknek? Elkomolyodott, fölkuporodott az ágyra. — Mindegy — mondta. — Megfizettem én is. Visszaadtam neki. A konyhában egy falióra ketyegett, lustán, összevissza. A lány szeretett volna visszamenni az öregasszonyhoz, de tudta, hogy a zöldruhás a titkát akarja rábízni. 179
