Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Csantavéri Júlia: Az új olvasóhoz
kell. Öccse csatlakozik a partizánokhoz, a hegyekbe megy harcolni, és nem sokkal a háború befejezése előtt a jugoszláv és az olasz partizáncsapatok egyik véres összecsapása során elesik. „A háborúnak vége lett, számomra pedig elkezdődött életem egyik legtragikusabb szakasza: öcsém halála és anyám emberfeletti fájdalma, apám visszatérése a börtönből összetörtén, betegen, a fasizmusnak hazájában és családjában egyaránt bekövetkezett veresége miatt megkeseredve, mint egy hatalmát vesztett, kegyetlen zsarnok, félig belehülyülve a rossz borba, egyre szerelmesebben anyámba, aki sohasem viszonozta hasonlóképpen az érzelmeit, most pedig szinte kizárólagosan a fájdalmával törődött; és tegyük még ehhez az én életem és testem problémáit — ’49 telén, kedves olvasóm, anyámmal Rómába szöktem, akár egy regényben.” Itt, Rómában, a gettó, a rebibbiai börtön közelében megy végbe költészetének az a lassú átalakulása, amelynek során a dialektusban és a klasszikus olasz nyelven írott versek hangja összeolvad. A klasszikus hagyományokat és az archaikus népi értékeket egyrészt rendkívüli lírai érzékenység, másrészt rendszerteremtésre törő tudatosság fogja össze, olyan új nagyformát alkotva, amely alkalmas kifejezőjévé válhat a háború utáni olasz valóság problémáinak. „Már sokszor és sok interjúban elmondtam azt, hogy kommunistává a fria- uli napszámosoknak a nagybirtokosok ellen mindjárt a háború után kirobbant harca tett. Én a napszámosokkal tartottam, azután olvastam Marxot és Gramscit. Az én költészetem két vonalának, a fej hangú, az irodalmi olasszal ellentétes és a választékos olaszt követő alkotásoknak átalakulása és összeolvadása ... marxizmusom jegyében ment végbe, amely sohaseín vált ortodoxszá. Lassanként értem el a Gramsci hamvai kapcsán írott magánkölteményemhez ...: a római félparaszti rétegek településein megmaradt az előalpesek, a tiszta földek, a kitermelésre szánt erdők szelleme, ez formálisan is összesűrűsödik a költeményekben, főként a rímkényszer által teremtett lehetőségekben (a tercinákban) késleltető elemek alakjában. Egyébként most döbbenek rá, hogy a napszámosok ideje óta bennem és kívülem lényegében kevés változott... Az osztályharc olyan jelenség, amelyet nem lehet harminc év alatt megoldani és a jellemzői mindig ugyanazok maradnak.” A Gramsci hamvaiban megtalált egyensúly egyben annak elveszítését is jelenti. A költő fedezetlenül lép a nyilvánosság elé. Következetes nyíltsággal tárja fel létezésének szakadékait és egyre nyilvánvalóbban válik „különössé”, „kényelmetlenné”, „kitagadottá”. Az egymást követő kötetek során a nagyforma feltöredezik, hogy helyet adjon az előtörő indulatoknak. Az 1964—71-ig tartó szünet után megjelenő új kötetben pedig már teljesen eltűnik a klasszikus forma, uralkodóvá válik a gondolkodás belső ritmusához igazodó szabadvers. A lírai reflexiót egyre gyakrabban váltja fel a gondolatok belső ütközésének dialektikája. Az „új olvasóhoz” szóló bevezetőben Pasolini így előlegzi új verseit: „Végül, mintegy függelékként még egy visszaható erejű fényforrást akarok nyitni: azaz közlöm ezeknek az utolsó hónapoknak egy versét, címe ’Papír(-fosz- lány)’; bizonyosan nem való arra, hogy rendszerezze ezt a régi verseimből ösz- szeállított gyűjteményt, sem arra, hogy rokonszenvet ébresszen irántam: sőt, inkább arra törekszik, hogy ismét vitára bocsásson mindent, hogy megtagadjam ösztönösen éppúgy, mint tudatosan a kibókítés minden formáját.” * * Megjelent Garai Gábor fordításábanj a Modern olasz költők című antológiában. 165
