Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Csantavéri Júlia: Az új olvasóhoz
családjánál, Casarsában töltött szegényes nyarak emlékét idézik, és az ott élő nép nyelvén, friauli dialektusban íródtak. A költő, ekkor még nem állásfoglalásként, a szegényparaszti réteg érzésvilága, költészete, nyelve felé vonzódik. Egyrészt édesanyja iránt érzett szeretetén keresztül megfogja a táj és az emberek romantikus szépsége, tisztasága, másrészt Jakobson nyelvszemléletének szellemében keresi a költői nyelv megújításának útját. E verseit így jellemzi: .......a hangalak és a jelentés közötti ingadozás megnyúlt, nyilvánvalóan és vé gzetesen a hangzás javára, és a hangzás által kiváltott jelentéstágulás egészen addig ment, amíg sikerült a jelentés egységeit egy másik nyelvi területre átvinni, ahonnan aztán győzelmes megfej the tétlenséggel tértek vissza.” Tehát egy „tisztán költői nyelv” megalkotására törekedett, és természetes volt számára, hogy ennek lehetőségét a hozzá legközelebb álló rétegek nyelvében keresse. Választásának tágabb jelentőségére a már megjelent kötettel kapcsolatos események döbbentették rá. „Tizenöt nappal a könyv megjelenése után levelezőlapot kaptam Gianfranco Continitől, aki azt írta, hogy a könyv nagyon tetszett neki, és hogy írni akar róla. Ki tudná leírni boldogságomat? Ugráltam és táncoltam Bologna kapui alatt, és ami azt a nyilvános kielégülést illeti, amire az ember a versírással törekszik, azt olyannyira kiélveztem azon a napon Bolognában, hogy most már egyre jobban megvagyok nélküle. Contini recenziója azután nem a Primatóban jelent meg, ahogyan tervezte, hanem a Corriere di Lugano ban, külföldön, Svájcban, a száműzöttek földjén. Miért? Mert a fasizmus — az én nagy meglepetésemre — nem fogadta el, hogy Olaszországban léteznek helyi sajátosságok, makacs harcmegtagadók tájnyelvei. így az én ’tisztán költői’ nyelvemet realisztikus dokumentumnak hitték, amely szegény és különös parasztok objektív létezését bizonyítja, akik egyáltalán nem ismerik a központi vidékek szükségleteit.” 1943-ban a család ténylegesen Casarsába költözik, és itt is marad egészen 1949-ig. Ezek az évek döntőek Pasolini szemléletének és etikai modelljének kialakulásában. Rendkívüli szeretettel és tisztelettel fordul a parasztság ősi kultúrája felé, erőt, tisztaságot és nagyságot, az emberiség archaikus értékeit fedezve fel benne. Olyan modellt, amelynek megőrzését és meghaladását, közlését, befogadtatását az olasz kultúrába a költő feladatául vállalja és mindvégig következetesen képviseli. Az ő sorsukat követi tovább akkor is, amikor 1949- ben Rómába megy, és saját bőrén tapasztalja a betelepültek gettóinak, a szegénynegyedeknek életét. Két nagy sikerű regényében örökíti meg az értékek ütközésének, devalválódásának, majd szinte teljes elvesztésének folyamatát. A „La Stampa” című folyóiratnak adott interjúban így nyilatkozik a szegénynegyedek világáról (1975. jan. 1.): „Elmaradott és kegyetlen világ volt, de őrizte még azt a sajátos élet- és nyelvszemléletet, amelyet azóta sem sikerült semmivel helyettesíteni. Ma a szegényparasztok fiai motoron járnak és nézik a tévét, de már nem tudnak beszélni, éppencsak nyöszörögnek. Ez ma az egész paraszti világ problémája ...” A casarsai évek alatt költészete látszólag két különböző irányba fejlődik. Egyrészt folytatja dialektusban írott verseinek sorát, s ezeknek szemlélete és nyelve egyre közelebb kerül, majd végül teljesen azonosul a casarsai népével, másrészt ír az irodalmi olasz nyelven is, úgynevezett verses naplókat. Közben behívják katonának, de nyolc nap múlva megszökik, fegyverét is magánál tartva. Mint katonaszökevénynek és nyílt antifasisztának bujkálnia 164
