Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Száraz György: A vezérkari főnök (Dokumentumjáték)
STROMFELD (a dühe elszállt, már csak keserűség van a hangjában): Ha ezt nem érteném, akkor most Bécsben volnék, vagy a szegedi fehéreknél. De a forradalmat nem lehet elválasztani a függetlenségi harctól. KUN (kissé ingerülten): Ezt magam is tudom. STROMFELD: Akkor mivel magyarázza az egyoldalú visszavonulást. Néhány nappal ezelőtt még... KUN: Néhány nap alatt a helyzet megváltozott. És nem a javunkra. Az európai forradalom nagy reménysége Németország volt. De huszonnyolca dikán aláírták a békét, a német nép ebbe belenyugodott, és ezzel az antant minden ereje felszabadult — ellenünk. Olyan vereség ez, amelyből le kellett vonni a következtetést. STROMFELD (élesen): Le kellene vonni! Azt, hogy a harc most már nem a világforradalomért, hanem az ország létéért folyik. KUN: Nem titkolózom. A diktatúra helyzete akár visszavonulunk, akár nem — katasztrofális. Esélyünk a megmaradásra csak akkor van, ha sikerül tartós fegyvernyugvást elérni. Ki kell tartani — Szovjetoroszországért, a nemzetközi proletáriátusért, önmagunkért, akkor is, ha porig aláznak 'bennünket. STROMFELD: Egy nép csak az egészséges önzés alapján állhat meg a világban. KUN: Egészséges önzés! Ebben az országban a legnyomorultabb zsellér is különbnek érzi magát, ha magyar, a másik nyomorultnál, aki véletlenül másnak született. STROMFELD: Nem vagyok soviniszta, nem gyűlölöm a szomszédainkat. De ezt az országot a Nyugat halálra ítélte, és a hóhér szerepét éppen rájuk, a szomszédainkra osztotta ki. LANDLER: A hóhérból bármikor lehet áldozat, és az áldozatból hóhér. A népek sorsa elválaszthatatlan a világ pro- letáriátusának sorsától, és a támadó nacionalizmus ellen nem fegyver egy másik nacionalizmus. STROMFELD: Ezt magyarázza a románoknak. Adjuk oda mindenünket, azt is, ami még megmaradt? Szolgáltassuk ki magunkat egészen, hátha megkönyörülnek rajtunk? Verjük a mellünket, hintsünk hamut a fejünkre, és kántáljuk búesusok módján a magunk bűneit a szomszédok kapui előtt: Tessék, köpjetek a pofánkba, rúgjatok fel, csak élni hagyjatok? KUN: Kelet-Európa népei nem lehetnek meg egymás nélkül, és egyetlen lehetőségük a dunavölgyi tanácsköztársaságok föderációja. Csakhogy az út ehhez a föderációhoz a szociális forradalmon keresztül vezet. Különben Európának ez a része továbbra is külső hatalmak játékszere, marad — félországok, félnemzetecskék szégyenkalodája! (Csend.) STROMFELD: Meglehet. De tiszteletreméltó elvek alapján is születtek már végzetes tévedések. Ezt a visszavonulást én ilyen tévedésnek tartom... Áprilisban nem elvekhez csatlakoztam, hanem az egyetlen valóságos, szervezett erőhöz, amely képes volt biztosítani az ország függetlenségét. És azzal állítottam meg a visszaözöniő hadsereget, hogy parancsolni akartam, mertem és tudtam is. Ezt önök tették lehetővé. De most elveszik tőlem ezt a lehetőséget. KUN: Nem. A lehetőség megmarad. Láthatja, a helyzet napról napra változik. Nekünk olyan katonákra, mint maga, szükségünk van. Lehet, hogy támadni kell majd, lehet, hogy védekezni. A harcnak még nincs vége. STROMFELD (még egy utolsó, kétségbeesett kísérletei tesz): Egy újabb cseh vereség jobb belátásra bírhatja a románokat is. öt napot kérek az új támadás előkészítésére, és ... KUN: Sajnálom. STROMFELD: Akkor én félreállok. (Csönd.) LANDLER: Ön becsülettel szolgált, és becsülettel megy el. Talán nem értek egyet a nézeteivel, de tisztelem az egyéniségét, mert tudom, nem vezette önzés. Szolgálhatott volna tovább félszívvel, vagy hátsó gondolatokkal, esetleg árulásra készen. Köszönöm, hogy nem tette. (Kezét nyújtja.) A népbiztosok kimennek. Stromfeld megfordul, odamegy a térképhez, nézi a beietüzdetí zászlócskákat, aztán gyors, elkeseredett mozdulattal lesöpri az egészet. 147
