Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Takács Imre: Kísérlet kavicsokkal
segítsen hát miaki kezemet kinyújtani! A költő társadalmi társtalanságát talán a Noé a vízözön után fejezte ki leghitelesebben, az aktualizált mítosz morális rosszallásaival: A férfiak lopták az oltványokat — taposatlan mezőre szökvén velük. A nők a férfi-magot, ember-magot hárították maguktól, mint a tetűt. Más lett az élni, lenni szenvedélye, más lett az élni, lenni mámora is. Várták a fölsikoltó kicsi helyett: a vanhoz ragasztani még egy kicsit! Az előző kötet (Beismerések) Noé-motívuma most az Izsák-ciklusban folytatódik: És kint a pásztori nép az égbe, földbe kíván. A sajt és gyapjú ügyét csalással intézi már. (Izsák szól önmagához) Takács „magán-magánya” azonban még erősebb, mint a közösségi gyökerű. Kevés költőnk éli oly megrendítő szenvedély-fokon a szerelmet, mint Takács Imre. A Sámson hálálkodása Delilához, az Egy nádszálhoz, a Fekete szeder, a Himnusz a cigány Máriához vagy az Örömöd halmazaiban (mind a Szertartás-kötetből, 1972) mai szerelmi lírának „izzóan fájdalmas” szépségű remekei. Az új kötet nem a nagy viharzásoktól hangos vagy meghatott, inkább a késői társkeresés, gyermekvágy fojtott, bölcs és tudatos szenvedélyétől. Kompozíciós fegyelemben is szigorodtak ezek a darabok egynémely korábbihoz képest: a csillaggal jelzett „vágások” nem törést okoznak, hanem feszültséget fokoznak (Példázat a mandulafával, Mi történik a fűvön?). Föltolult Takács időélménye. Megkísérti a rezignált önfeladás, az elmúlás kényelme (Egy mondat — zárójelben). Aztán meg a régi társat, az elfáradtság mellé álüdvözitőül szegődő magányt is tűrhetetlennek tartja: Kellene is nekem az egyedüllét, kívánom szorgalmatos üdvösségét. Bár lenne készségem is óhajához, mint gépnek kerekével vaspályához. (Bezárt az eső ide) Nagy „sarki látomása” (Utazás az Északi Sarkon) is ezt a kettős közérzetet árasztja, a belefáradás és újrakezdés vitázó létállapotát. Az apatikus „Megyünk a nemtu- domba torony iránt” és „A szarvas az ismeretlenbe üget” nem valami „eltévedt szarvas vak ügetése”. A költő szemrehányóan tudja: Elkényeztetett gyermek, gőgös paraszt! — nem akiket csúfoltam, én vagyok az. önkínzó, ön-száműzött — ha letévedt a nagy életútról a kicsi élet. 120
