Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Török Endre: Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma
Feltűnik azonban nála is, akár Tolsztojnál (azonos másszáéban, eltérő lelki szituációval) az egyesítés hőse, a „harmadik ember”, Miskin és Aljosa, hogy Nyehljudowal egyetemben — József Attilától kölcsönözve a szót — „igazodni magára mutasson”. Ez a legmélyebb rokonság kettejük művészetében, ámde minden különbségükkel is egymásra vonatkoznak. Tolsztoj eljárása nem analitikus, hanem szintetikus. Nem a szabadság kockázatában, a totális viszonylagosságban, órtékrelativizmusban tébolygó, meghasadt személyiségű embert ábrázolja, hanem a folytonosan tökéletesedét, ki betölti önmagával a világot. Műve ezért lehet roppant kísérlet az egyensúly helyreállítására, regényformája pedig a „konvergenciáé”. Hősei az önteremtés héroszai, útjuk a transzcendens védettség, egy tételezett erkölcsi középpont felé vezet. Török Endre a tolsztoji oeuvre és életút folyamatjellegét, homogenitását igazolja. Az állandó közeledés, az eggyófejlődés a lényeg itt, miközben „a ímű az embert, az ember a művet alkotja”. A három nagy regény e folyamatnak három lépcseje — hány érvényes, e művek struktúráját, poétikáját, végjelentését minősítő megjegyzés hangzik el, ne is említsük —, hogy utánuk már csak a „profetikus célzatú működés” következhessek. Az öreg Tolsztoj, elutasítván az „intézményesített bűnösség” erőszakra épült világát, egy szeretetközpontú tanítás kimunkálásán fáradozott, a felvilágosítók késő utódaként. Isten országát — melyet tudva-tudatlan magunkban hordozunk — kívánta megvalósítani a földön^ a „harmadik tudás”, a „harmadik ember” programjával. Erkölcsi teológiája a természeti világ és a civilizáció főié magasítja az embert, ki „a teremtmény-elvet a teremtő-tudat fokán” képes élni. A harmadik emberre legelsőül önmagát mutatja föl példaként. Önépítése önteremtés, melynek során az egyén kiszabadul a személyes ón sivár prakticd zmusából és partikularitásából és megérkezik a valódi én egyetemességéhez, a nembeliséghez. Felfogása szerint az élet csupán a halál perspektívája, és metafizikája felől nézvést lehet teljes élet. Az önteremtés fázisait híven tükrözteti a művészi út, amely a Háború és béke individuális-érzelmi hangsúlyától az Anna Karenina értelmi-erkölcsi krízisén át a Feltámadás szociális-szellemi öntudatáig ível. Ilyenformán lesz „Tolsztoj »története« a szellemi létre való áthelyeződós története”, utolsó gesztusa, a „futás” pedig a hitelesítés végső mozdulata. Kozmikussá növelt énje, lelki célként tételezett társadalmi célja a világ megválthatóságáról — még ha „történeti képzelgés” is — nagy intés veszélyes világunknak. Tolsztoj a kortársunk, műve, tanítása mindannyiunkra tartozik. Köziünk van hozzá, bárha tagadnák is. Török Endre könyve — nyilvánvaló az eddigiekből — esemény. Bő két évtizednyi kutatás, nem lankadó gondolati erőfeszítés gyümölcse. Megadatott e sorok írójának, hogy kialakulásában, folyamatában láthassa e mind gazdagodó és mélyülő, mind autentikusai* koncepciót. Szemtanúja volt kiformálódásának az egyetemi jegyzetben és az előadásokan, találkozott vele az Orosz irodalom a XIX. században lapjain, hogy méltó betetőzésnek, csúcsnak érzékelhesse a mostani monográfiát. S ha — nyűgözve még az élménytől — megjegyezné, hogy akadt itt-ott halavány fenntartása, mit sem von le ez elismerésének nagyságából. Ügy véli, hasznára vált volna a stílusnak némi oldás s bizonnyal el lehetett volna kerülni egynémely önismétléseket és átfedóséket. Bevallja, él még benne egy kevés kétely Tolsztoj abszolút homogenitásáról — a könyvben csak az és úgy kerül szóba, mi nem teszi kérdésessé ezt —, s a Feltámadás értékelésében sem osztja mindenütt Török Endre véleményét. Etikai szempontból bizonnyal végső állomás, betetőzés ez a regény, ámde esztétikailag is? Ehhez több, sajátosan prózapoétikai és esztétikai érv is kellene. Ennek híján egyelőre inkább G. Stednemek a könyvben idézett nézetéhez csatlakoznék. A magyar századfordulónak is felzaklató élménye volt az orosz irodalom, jelesül Tolsztoj. Elég, ha csupán a Vasárnap Társaságba tömörült entellektüleikre avagy a Nyugat nagyjaira gondolunk. S nem a fanyar szíkepszdsű Ambrus Zoltánnak volt igaza Tolsztoj utókorának megítélésében, hanem ifjúsága barátjának, Gozsdu Eleknek. Ö írja egyik Anna-levelében: (Tolsztojban) „... ott fényiének az emberiség lelkének az érdekei — a világ-iólek nagy érdekei.” (Akadémiai Kiadó, 1979.) LŐRINCZY HUBA 1075
