Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Török Endre: Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma

anyagát, mint Török Endre. Nem kétséges, melyik gyakorlat a helyesebb. Szerzőnk az adott társadalmi-szellemi erőtér más-más megjelenési formájú, sajátos reflexének tekinti a művészetet és a bölcseletet, ezért is tartja kötelességének, hogy szembesítse őket egymással. (Kivált egy, a Tolsztojhoz hasonlatosan élénk filozófiai érdeklődésű alkotó esetében fontos ez múlhatatlanul!) A kor 'kihívásiára válaszol a maga közegében és eszközeivel mind az irodalom, mind a bölcselet, összefüggésük, átfedéseik, egymást termékenyítő hatásuk bajosan vitatható. Így tűnhet föl a Tolsztoj-monográfia lapjain — ellenpontként, egybehangzásként — az újkori filozófia számos nagysága és áramlata, a felvilágosodástól az egzisztencializmusig. Tolsztoj működése és tanítása, univerzális humanizmusa e szembesítésektől lesz még lenyűgözőbb és távlato- sabb. Külön figyelmet igényel az a higgadt hang, az a mérlegelő tárgyilagosság, amely- lyel Török Endre pl. Schopenhauerhez, Nietzsehéhez avagy az egzisztencializmus nagyságádhoz közelít. Okfejtésében — tanulhatnának tőle sokan! — nyoma nincs a türelmetlen indulatnak, az értéket is félirehajító, mindenáron 'kiátkozó gesztusoknak, az „apage, Satanas” túlságosan is jól ismert, lehangoló szélsőségének. Török a kor kihívását érzékelő, jogos, sok szempontból tanulságos, bár többé-kevésbé nem autentikus válasznak tekinti e filozófiákat, s szigorúan objektív álláspontja közvetve-köz- vetlenül fokozza csak a Tolsztoj-elemzések érvényét és hitelét. E pregnáns, pontos és elfogulatlan vonásokkal vázolt eszmetörténeti háttérből emelkedik ki a XIX. század nyugat-európai és orosz irodalma s mindenek fölé a Tolsztoj alakja, művészete és tanítása, amely heroikus erőfeszítéssel próbálja meghaladni a válságtudatot s kínál — számos vonatkozásában utópikus — megoldást az univerzumból kiszakadó, problematikussá vált emberi létezésre.

Nincs itt terünk e roppant gazdag szövésű monográfia gondolati anyagának szét- száiazására, s gazdagságának — akár csak hozzávetőleges hűségű — megérzékítésére. Török Endre a felvilágosodáson és a francia forradalmon túljutott Nyugat-Európá- ban fedezi föl a nagy egyensúlyvesztés, a „kizökkent idő” tüneteit és valóságát. Az ember jóvátehetetlenül kitépődött az univerzumból, a természet világából, s elvesztette teremtménytudatát. Az első világot (a természetit) fölfalta a második, a kolosz- szalitás, a polgári civilizáció, a teremtmény-tudatot az akaratközpontú, ám mégis tehetetlen teremtő-tudat. Ami létrejött, nem egyéb, mint a szabadság látszata, egyetemes kényszere és iróniája. Goethe volt az utolsó géniusz, aki még problémátlan totalitásnak érzékelhette az univerzumot, az egyes ember és az emberiség viszonyát. Drámai költeménye, a Faust műfaji értelemben is autentikus összegzése a válság előtti korszaknak, benne az ember utoljára ismer kétségek nélkül otthonára az egyetemes törvények besugározta világegészben. Az újabb periódus illetékes, reprezentatív műfaja már a regény, amely — a fiatal Lukács György nevezte így — a „transzcendentális hajléktalanság” kifejezője. A nyugat-európai nagyepika — Balzaictól Flanbert- en át Zoláig — az egyetemes törvényektől elszakadó, a második világnak kényszerűen alárendelődő ember útjának állomásait tüfcrözteti, a totális lélek- és lónyegvesz- teségig, a kiüresedésig, Ilyformán válik a nyugati regény — Török Endre kifejezésével — a hiány és a diagnózis műfajává. Keletről, Oroszországból, a „hivatott színtérről” érkezik erre a „hivatott válasz”, Tolsztoj és Dosztojevszkij szava, a „perspektivikus regény”. Csakis Oroszország, az első és a második világ között tétovázó, az intervallum, a köztes állapot kínjaitól senyvedő Kelet felelhet a kor kihívására autentikusan, hiszen ott és csakis ott e történelmi pillanatban „a nemzeti érdek a világérdek fokán jelentkezik”. A narodnyikok, a szlavofilék és a reformerek hamis, tévesztett válaszait félretolva és meghaladva Tolsztoj és Dosztojevszkij áll elő valóban méltó, szellemi ajánlattal, az „egyetemes emberi egyesítés, az emberi testvériség” hivatott gondolatával. Utóbbinál sajátosan orosz feladatként, előbbinél viszont mint általános emberi kötelesség bukkan elő emez eszme, hogy a küldetés, a világmagyarázat és -megváltás hite és parancsa mágikus centruma lehessen az életműnek. Dosztojevszkij, ki „nem az embert mutatta a világban, hanem a világot az emberben” a személyiség belső hasadását, katasztrofális megosztottságát ábrázolta: hősei a paradox szabadság állandó kockázatában tévelyegnek; a felbomlott egyensúlyt, az örökös ambivalenciát tükrözteti rendkívüli erővel, megteremtvén ezzel a „divergens regényt”.

1074