Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - MŰVÉSZET - Szelestey László: Közösségteremtés és tárgyformálás Velemben
Már most megfigyelhető az elkészült építmények rendje, egymáshoz való szerves kapcsolódásuk. Hogyan sikerült ezt megvalósítani? Aki a népi kultúrával alaposabban, elmélyültebben foglalkozik, hamar rájön arra, hogy a népművészet minden egyes tárgya szinte teljes egészében hordozza azt a világképet, amelyet népünk évszázadokon keresztül felépített, s itt-ott máig is megőrzött. Ezért aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a hasonló szellemben, de kezdetben teljesen esetlegesen alakult, megépített kapu a későbbiek folyamán könnyedén beilleszthető lett egy olyan sorozatba^ amelynek egyes darabjai évekkel később formálódtak meg, s a rendezőelvük is csak később körvonalazódott. A kapu után a sír jelek tanulmányozása következett... Igen, s ezt követően néhány oszlopot is faragtunk. Aztán a véletlen megint a segítségünkre jött. Egy nagyobb esőzés elmosta az épület melletti patakot átívelő hidat. Szólunk a helyi tanácsnak, hogy szívesen csinálunk egy újat a víz által elvitt, amúgy- is rozoga híd helyett, csak faanyaggal segítsenek bennünket. Ekkor meg a hidakkal kezdtünk foglalkozni, összeszedtünk minden olyan irodalmat, képet, fotót stb., amely a hidakkal, történetükkel foglalkozik. Végül egy fedeles híd építésénél kötöttünk ki. Ez ugyanis sokkal többet tud, mint egy sima, egyszerű híd. Erre padokat lehet elhelyezni, s így kitűnő pihenőhelyként is szolgálhat. A híd építésénél, tartó pillérednek a kialakításánál, az ún. hónaljkötések illesztésénél ismét csak azok a hagyományok kerültek előtérbe, amelyek már a kapunál is meghatározó szerepet kapták. Ezeket a hónaljkötéseket ugyanis a legtöbb esetben úgy alakították ki, hogy már önmagukban valamilyen állatra emlékeztessenek. Mint ahogy ez a ma még néhol megfigyelhető kapukon — főként Erdélyben, KükiiMő mentén, Nyárád mentén — látható. A híd napsugaras oromdísze, homlokzata a két, jobb és bal oldali hónaljkötéssel ugyanazt a motívum —, illetve gondolatrendszert idézi, ami a kapun is megformálásra került. Amikor pedig az alikotóház tervezéséhez láttunk — amit egyébként az eddig készült tárgyak ismeretében, s velünk egyetértésiben Erdei András építész barátunk tervezett —, ezt úgy alakítottuk ki, úgy helyeztük el a kertben, hogy az ideérkező a hídon, a kapun áthaladva juthasson fel az épülethez. A ház főbejárata egy szabad tüzelésű, ún. cserepes kemencére nyílik. A domborzati adottságok lehetővé teszik, hogy a hídról feltekintve, a kapun átnézve — adott esetben, ha történetesen nyitva az ajtó és ég a tűz a kemencében — a láng éppen ott tűnik fel ahol a nap szimbolikus ábrázolása figyelhető meg a kapun. Ezek általában véletlennek nevezhető egybeesések, mi viszont szándékosan építkeztünk így. Tudván azt, hogy a népművészet formarendje sem pusztán a szemnek tetszetős mustra, hanem mélyebb gondolatokat hordoz és ősi, mély emberi tapasztalatokat juttat kifejezésre. Említetted, hogy kezdetben csak egy kis faház építésére gondoltatok. Hogyan alakult, változott az elképzelés? Valóban az az épület, ami most impozáns és nagyméretű, eredetileg egy kis faházikónak indult. Először ugyanis csak egy 5x8 méteres műhely felépítésére gondoltunk, s ezt kiselejtezett villanypóznákból, néhány száz vagy néhány ezer forintért is elkészíthettük volna. Szerencsénkre, a gondolatról tudomást szerezve, a Vas megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, a Kulturális Minisztérium, a Nyugatmagyarországi Fagazdasági Kombinát, a TANÉP, Vas megye Tanácsa, a Népművelési Intézet, az erdőgazdaság és honvédség, sőt a megyei pártbizottság is messzemenő anyagi, illetve szellemi támogatásban részesített bennünket. így sikerült aztán végül is egy ilyen nagyméretű házat felépítenünk, ami remélhetőleg nemcsak a faragóknak ad otthont majd, hanem más — kovács, fazekas, szövő és egyéb — kismesterséghez értő embernek is. 1068