Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - MŰVÉSZET - Szelestey László: Közösségteremtés és tárgyformálás Velemben
Mivel magyarázható a népművészet mai reneszánsza, a hagyományokat vállaló tárgyformáló stúdiók megszaporodása? Erre csak nagyon hosszadalmasan tudnék válaszolni, ezéirt csak egyik vonatkozását említem. A legkézenfekvőbb, a legáltalánosabb magyarázat az szokott lenni, hogy a különböző tevékenységi fonmák valamelyikében elmélyülve önmagára teliál az ember, kiteljesedhet. Én úgy vélem, hogy ez a hagyományokra épülő tárgyformáló tevékenység több annál, mint amikor valaki szobrot farag, képet fest vagy bármilyen más tevékenységet folytat. Igaz, hogy építi önmagát, de nem kapcsolódik bele egy évezredes folyamatba, nem érzi ennek mármoár misszió jellegét. Tudom, sokan ezzel szemben azt tartják, hogy a paraszti kultúrához való visszanyuiás haladásellenes. Én viszont úgy érzem — s ez lényegében vita is egy régóta és sokszor hangoztatott elvvel —, hogy a hagyományok nem mögöttünk vannak, hanem velünk, körülöttünk. 'Mindez talaj a lábunk alatt, amire vagy figyelünk vagy nem. Aki nem vesz róla tudomást annak is beleszól az életébe, biztonságosabb állást, illetve haladást tesz lehetővé. A hagyományok ugyanis létezésünk alapját képezik, s ezt felismerve nemcsak arra az útra lelhetünk rá, amin elődeink is jártak, hanem önmagunkra is rátalálunk. * Erdei András építész az alkotóház tervezésének s egyben kivitelezésének is az irányítója. A beszélgetést ő kezdi: Mielőtt bármit is kérdeznél, elöljáróban hadd említek meg valamit. Amikor Péterfy Laci szólt nekem, hogy egy faragóközösségnek kellene házat, alkotóházat tervezni, akkor én még sem az itteni embereket, sem ezt a vidéket nem ismertem. A feladat azonban mindenképpen a szívem szerint való volt. Hiszen a hagyományok valamilyen formában való továbbéltetése mindig is fontos volt számomra. Régtől fogva izgat a kontinuitásnak, az emberi gondolatoknak, tapasztalatoknak az átörökítése, átöröklődése. Ez nálunk valószínűleg családi betegség. Nos, ez mindaddig szép is, jó is, amíg valaki verseket ír vagy képeket fest. De amikor a tradíciókat már konkrét tárgyak, teszem azt egy épület tervezésénél is hasznosítani akarja, rögtön ellenállásba ütközik. Nálunk — s nemcsak nálunk, másutt is — sokan nem fogadják el ezt a kontinuitást. A finneknél más a helyzet. Ezért is örültem, hogy kilenc évvel ezelőtt egy évig ösztöndíjjal kint lehettem, s tanulmányozhattam az ő legendásan kontinus építészetüket. Kíváncsi voltam, mi lehet az oka, a magyarázata annak, hogy ők annyira természetes módon, szinte minden zökkenő nélkül tudják a hagyományok bizonyos elemeit átörökíteni. Az elmúlt években azonban egyre gyakrabban hallhattam, hogy ez a folytonosság náluk is kezd csorbát szenvedni. Ének szerettem volna az idén utánajárni, ezért mentem ki újból három hónapra Finnországba. De nemcsak ezért. Már régóta látni akartam azokat a finn, s méginkább norvég görögkereszt alaprajzú, ún. sárkányfogas XI—XII. századi templomokat, amik szinte változatlan formában őrizték meg a viking, sőt még régebbi hagyományokat, díszítés-, szerkesztés- ős — legfőképpen — gondolkodásmódot. S valóban, minden várakozásomat felülmúlták ezek az építészet iremekművek, ezek a tárgyiasult világképek. Olyan hallatlan világkép! egységről tanúskodtak, építőik olyan harmóniát, építészeti egységet tudtak teremteni, ami minden kor építészete számára példa lehet. Ha kicsiben is, de ezt az egységet próbáljátok megteremteni most itt, Velemben... Igen. Egyén, közösség és természet viszonyát kívántuk itt is tárgyiasult egységbe ötvözni. Már a tervezés is úgy indult, hogy minden résztvevő érezze, felismerje ennek az építkezésnek a lényegét, vagyis azt, hogy egy épület mindig része legyen a tájnak, a fölé boruló égboltnak, a környező társadalomnak, az építő emberi közösségnek. 1069
