Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A Füst Milán-i modellregény és mai paraboláink

maga is elmegy s a tárgyalás szünetében újra szembekerül az Elnökkel. E harmadik „kör” csúcspontja, az aranyozó felmentése. Az ezt követő, regényt záró hála fohászkodása, a regény alaphangulatát ellenpontozza1, de e vég a regény zaklatott sugallatát, az elemzett okoknál fogva nem oldhatja fel.

A hős az Elnök személye iránti gyűlölettel jelenik meg, s a végén majdnem meghitt atmoszféra kapcsolja össze őket. E vonás, egy következetes folyamatossággal szövődő epikai sodrásra vallhatna. De a hatalom s a részéről megalázott személy közötti ellentét lényegi feloldhatatlansága robbanó gócokkal, előre lendülő s visszalépő gesztusokkal, egymást keresztező érzelemszálakkal szövi be a mű anyagát.

Jól példázzák ezt az első rész érzelemrezdülései. A hős őszinteség és képmutatás közt ingadozó tartása; az Elnök iránti gyűlölet és rokonszenv hullámainak ár-apálya: az Elnök részéről: a jeges hidegséget baráti mozzanatokkal tarkító reagálása; s nem utolsósorban: a társaság gyanakvó elutasítást, majd befogadó fesztelenséget mutató arcváltásai. E vibrálás izgalom-sugárzásait fokozza, hogy többszöri ismétlődéssel feszi tik-lazítják a történés szálait.

A pszichológiai mélyvonulat ábrázolásának igénye (a hagyományos realizmus arányos külső-belső történéseihez viszonyítva) a hangsúlyt a gondolatasszociációkra, belső történésekre helyezi. E monológok azonban Proust, Joyce vagy Krúdy módszeréhez képest, bizonyos mértéktartást mutatnak, s nem válnak régen elmúlt események emlékképeinek dúsított felidézéseivé. Közelebbről kötődnek a történés jelenidejéhez, s két — külső mozzanatot is tartalmazó — eseménysor (értékelő, előkészítő) kapcsaként szolgálnak. Intenzív jelenlétük egy inkább reflexív, mint cselekvő típust jellemez.

Ha egy klasszikus társadalmi regényben hatalmi rendszerek elleni történelmi küzdelmeiről olvasunk, titkos összejövetelekkel, kisebb-nagyobb csoportok akcióival, esetleg a fegyverek dördülésével együtt visszhangzó, rohamozó tömegekkel találkozunk. Az Adventiben a harc „speciális” köre (lírai többlete s az epikai teljesség redukciója) miatt, a félhomályos szobákban elhangzó, fojtott hangú párbeszédekben lobbannak fel a szenvedélyek, s az acélpengék villogását a belső zajlást kivetítő tekintetek jeges villanása, vagy szelídebbé olvadó fénye helyettesíti. S a pillantások ezerféle árnyalatot tükröző tulajdonságának minősítése, az írói jellemzés egyik legfőbb eszközévé válik.

E tekintetek fénye, sugara: „izzó, felégető, arcot sütő, ismeretlenül izzó, jég csil- logású, hidegen elutasító, színjátszó, mérlegelő, meggyőző, tapasztalt, huncutul sSndító, valami mást is kifejező” stb.

Az adott szituációt, típust, megnyilvánulást, pozitív vagy negatív hangulati atmoszférával kísérve, a hangok jellemzése is az ábrázolás alapeszközévé válik. E hangok s.a nevetés tónusa: „morgásszerű, dörömbölő, boroshordóként kotyogó, lankadt, kicsapongó, fura, furcsa bizalmasságú, semmitmondó, hajcsárok örömével felkiáltó, ökölként lecsapó, ordító, harsány ,legédesebb véglegesen megnyugtató, reménytelen, ártatlan hangsúlyú, idegesen hadaró” stb.

A tekintet és hangok játékát, az egymást néző párharcot vívók arckifejezésének változásai kísérik. Az arcokon az „önelégült, könnyed, hideg, félelmetes, mosolytalan mosoly s a veszélyes elkomorulás” rajzolatai vibrálnak, s plasztikus formát adnak a vívódások megjelenítéséhez. Miként az ehhez járuló gesztusok, térbeli mozgások, a környezet jegyeinek markáns felvillanásai is. A gyakori szobabelsők, párbeszédek drámai jellegének megfelelően, a színpadi atmoszférára emlékeztető közeli megvilágítások, s a nagyobb távolságok homályba veszése jellemző. A „premier plánok” esetenként a mélységi tagolódások plaszticitását, néha a síkrajzok plasztikát elnyelő fekete fehér sziluettrajzait adják.

Mindez: a lírai és epikai elemek együttese, a bennük testet öltő szemléleti gondolati, érzelmi kategóriák, s az ábrázolási módszer szervesen ötvöző ereje, az Adventben a két világháború közötti magyar regény „külön útjának” egy érvényes, sajátos példáját hívta életre.

1053