Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IV.

vétellel tartott félisteni órája után többé nem láttuk, mivel a húszas esztendők politikai liberalizmusa nem kedvezett a félisteneknek, szépen elbocsájtották. Két évvel később már a Bethlen-téri polgári iskolában Szokratésszal is találkozhatott a III-ik A. oszt. gyermekserege. Szegény drága Bruck Ármin történelem tanár kissé melankolikus és szórakozott volt „élete alkonyán” holott azelőtt minden ünnepi alkalommal: Évzáró és Évnyitó ünnepségeken a díszbeszédeket ő mondta, avval a reformkori pátosszal, amitől — legalább is én — mindig köny- nyezni kezdtem. Egy délelőtt, im igyen szólt: Ki akar az ő tanárának egy pohár vizet hozni? Mondanom sem kell, hogy sokan ugrottak fel, de hát egy pohár víz az egy pohár víz. Valaki letette az asztalára és helyére ment. És akkor Bruck Ármin lassan beszélni kezdett: — „Miképpen Szókratész is az ő drága tanítványai között itta ki a méregpoharat, úgy iszom ki én is búcsúzva mindentől és mindenkitől, akiket szeretek!” És szájába vett valamit amitől nemsokára lefordult a székéről. A temetésén szinte mindenki azt várta, hogy Bruck Ármin mondja el majd a búcsúbeszédet, de hát ez még akkor nehézségekbe ütközött: magnó sem volt és az elhunytakat is nehéz volt életre kelteni. Pedig szegény, drága, szeretetreméltó Bruck Ármin történelem tanár volt.

Már nem emlékszem pontosan, hogy 1928-ban vagy 29-ben egy nagy spanyolnátha idején 2—3 hétig nem mehettünk iskolába. Az árvaházi illetékesek, kivételesen igen bölcsen úgy rendelkeztek, hogy minden délelőtt és délután foglalkozzunk valamivel, nehogy demoralizálódjunk. Az alagsorban, volt egy szlőj- teremnek nevezett nagy helyiség, ahol megalakítottuk az önképző-kört, megszavazott elnökkel, titkárral, jegyzővel, napló\^ezetővel és „ellenőrrel”. Pár héttel, még a járvány előtt kedvenc képeslapomban olvastam valami kis beszámolófélét Edison Alva Thomasról, de hogy mit azt teljesen elfelejtettem. A kedvenc lapom természetesen a Tolnai Világlapja volt. Amikor a jegyző összeírta az előadásra jelentkezők névsorát, én is jelentkeztem. Edisonról akarok előadást tartani — mondtam. Egy hetem volt a dolgozat megírásáig és bizony még azt is elfelejtettem Edisonról, amit a Tolnai Világlapjában olvastam. Volt egy kaposvári fiú, akiről tudtam, hogy sok mindenfélét tud és kétségbeesésemben őhozzá fordultam. Szerencsére kötélnek állt és megírta Edisonról mindazt, amit tudott és nem csak megírta, de nagyon szép stílusban írta meg. Elérkezett a felolvasás ideje, még ha szégyenkezve is, de magabiztosan olvastam el a dolgozatot, amit szószerint bemásoltak az Önképzőkör „Aranykönyvébe” és dicséretet kaptam. De a dicséret mellett bűntudatot is kaptam, ami önmagában passzív érzelmi állapot maradhatott volna, ha nem késztet olyan önálló szellemi erőfeszítésre, ami meglátszhatott későbbi iskolai dolgozataimon, mert egyre jobb jegyeket adott magyar tanárnőm. Az utolsó árvaházi esztendő kétségtelen nagy változásokat hozott számunkra. A régi igazgató nyugdíjba ment és az új sokkal emberségesebb volt. Kevesebb volt a verés, talán a koszt is valamivel jobb lett és délutánonként télen kimehettünk a Bajza utcai korcsolyapályára egy-két órára korcsolyázni. Moziba is gyakrabban vittek, mint annak előtte. Az egykor ünnepi alkalmakkor viselt fekete posztóruhánk lett a hétköznapi viselet és hajat is növeszthettünk, de a külvilág számára megmaradtunk árvaházinak. Nem szeretnék megfeledkezni néhány olyan „rítusról” sem, melyek végigkísérték azt a kínzó öt esztendőt, amit az árvaházban töltöttem. Ezek közül számomra a legfárasztóbb a minden második pénteki nap estéje volt: Kezdődött a péntek esti „istentisztelettel” — amiben volt jó és volt rossz is. Jó volt hallgatni az orgona muzsikáját, de nem volt jó hallgatni az alkalomtól idegen profán beszélgetéseket. Jó volt felbámulni a női karzatra, ahol „kinéztem magamnak” egy hosszú

1016