Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IV.

orrú szőke lányt, aki két-három évvel idősebb lehetett mint én és akit nagyon vonzónak találtam, de nagyon rossz volt hogy társaim nagyon hamar leleplezték ezt a plátói távszerelmet. Istentisztelet után, vacsora. Vacsora után fürdés. Két koszosszürke betonmedencében gőzölögtünk; emlékszem: állandóan bor- zongtam és alig vártam, hogy vége legyen, hiszen úgy szorongtunk, mint a he- ringek és szégyelltem is irtóztató soványságomat, fejletlenségemet.

Fürdés után fehérnemű váltás az alagsorban. Bé-né ez a mindenki által agyon utált hölgyemény osztotta a fehérneműt a következő ritmusban: Egy pár kapca egy pofon, egy gatya egy pofon és így tovább. Mire ágyba keveredtünk lehetett ‘A10 óra. Jó, hogy e nagyon kimerítő péntek után a szombatunk félig szabad volt. Jónéhányan, akik felekezeti iskolába jártunk szombaton nem, de vasárnap kellett iskolába járnunk — sajnos. A szombatunkat megkeserítette a kötelező istentiszteletre járás délelőtt, míg délután készülni kellett a vasárnapi órákra, — már akinek, mert én nem emlékszem, hogy valaha is készültem volna bármilyen órára is. De ha nem is tanultam, mindenképp úgy kellett csinálnom, mintha tanulnék. Lehettem vagy 13 éves, amikor a ligeti „nagyoszolj” egyik fapadján ülve megpillantottam a templom-karzati szerelmemet, aki szintén, mint ismerősre mosolygott, mire zavartan és fülig vörösen odabátorkodtam elé. Szeretettel végig nézett rajtam, majd így szólt: Kisfiú — leszakadt a kabátodról egy gomb, megengeded, hogy felvarrjam? De mennyire, hogy megengedtem. Ez év húsvétját otthon töltöttem anyámnál, aki sokat kínlódott akkoriban az epéjével. Megkért, hogy az Erzsébet-híd budai hídfőjénél levő „Hungária’-gyógyforrásból vigyek neki egy csattosüveggel a gyógyvízből ... De én a Dembinsky utca 42. alá mentem, hónom alatt az üres üveggel, mert ott lakott az én szép ideálom. Azután némi bűntudattal indultam hazafelé „egész úton azon gondolkodám”, hogy — mit fogok hazudni anyámnak? Azután rájöttem; hogy mit: egyszerűbb volt egy pofonnál! „Be volt zárva a forrás — mondtam és anyám úgy tett, mintha hinne nekem, holott tudta jól, hogy az soha nincs bezárva. Sokkal később tudomásomra hozta, hogy füllentettem neki, de ezt is olyan szépen bugyolálta be spirituális csomagba, hogy okuljak belőle és ne szégyenkezzek. Tudod fiam — kezdte mondókáját, volt egy rendház valaha régen, melynek főnökéhez odarohant izgatottan egy rendtársa és azt közölte, hogy az épület előtt egy tehén repül. — A rendház főnöke odament az ablakhoz, majd kis idő múltán visszafordult rendtársa felé és azt mondta: Valóban! De hiszen nem is láttam szólt a rendtárs. — Lehet, válaszolt a főnöke, de én inkább hiszem el, hogy Isten csodát művelt, mint azt, hogy egy rendtársam hazudik! A főnököt később az Egyház szentté avatta. Engem senki sem avathat szentté, hiszen egy szerelem miatt hagytam, hogy anyám kínlódjon az epegörcstől. Soha nem bocsájtottam meg magamnak! Anyámat viszont magamban én avattam szentté, hiszen' nyolcvankilenc éves múlt, évek óta mozgásképtelen és ágyhoz van kötve, de nagy szenvedései ellenére soha nem hagyta el száját panasz. Érzékenysége csak mások szenvedésére volt érvényes, de az önmagáéra soha! A múló esztendők, betegségek és barátainak végleges eltávozása az életből, akiket szeretett, nem deformálták lelkileg és hiszem, hogy kényszerű csendjében, szelleme sem keseredett meg.

1017