Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - Dobai Péter: Kulcscsomó és háló (elbeszélés)
DOBAI PÉTER Kulcscsomó és háló Tiba tudta, hogy a németóra még nem ért véget, karosszékében ült, a Népsportot lapozgatta, közben a jövő héten esedékes svájci utazásán gondolkodott. Megvoltak a tervei ezzel az úttal kapcsolatban. Nem örült annak, hogy együtt kell utaznia Marjaival, de megakadályozni sem akarta, hogy az izgága, több nyelven beszélő fiatalember Svájcba utazhasson, hiszen olyan régóta készült már az útra. Módjában lett volna megakadályozni, ehelyett tudomásul vette, hogy lesz egy kellemetlen útitársa. Felesége benézett az ajtón, Tiba az asszony dereka és az ajtófélfához támaszkodó felsőkarja között észrevette a szőke kamaszfiút, profilban látta, buzgón írta a fogalmazást. Médi rendszerint rövid fogalmazási feladatokkal fejezte be a nyelvórákat. — Nem tudtam lemenni vásárolni... semmi nincs estére, lemennél? Az igazgató „beszélni” akart velem arról az ügyről... tudod ... aztán két órán át fecsegett egész más dolgokról... a tanári szabában felült az asztalra ... megjegyeztem, hogy mégis, ez nem a Harvard University, ugye, hanem csak egy kis budai gimnázium ... de ő csak mondta tovább a magáét, úgy viselkedett, mint egy nihilista, két évvel a nyugdíjazás előtt... úgyhogy nem maradt időm bevásárolni. Lemégy akkor? — Le, mondta Tiba. Felállt, indult. — Ott lóg a netz az ajtókilincsen __kéne kenyeret, vajat, sört, tojást, valam i konzervet meg felvágottat venni... — Jó. — Nem haragszol? örülsz, hogy utazol? — Hát... — de ezzel már kint is volt az ajtón, zsebrevágta a hálószatyrot, a nagycsarnok felé ment, persze, hogy örült, szerette Svájcot, Zürichben két barátnője is volt — egyik angol nyelvű tolmács, másik taxisofőrnő — és Tiba éppen Zürichbe utazott, mindkét fél számára komolynak ígérkező üzleti tárgyalásokra, egy kellemetlennek látszó útitárssal ugyan, de számára már nem egészen idegenbe vezetett ez az út. A csarnokig kilépett, bár nem siettette semmi. A nyelvóra még nem ért véget, ő maga pedig egyáltalán nem volt éhes. Már sötétedett. Szeptemberi falevelek rohantak, sodródtak a járdákon és az autók alatt, a nedves kockaköveken. Emberek rohantak, sodródtak a csarnok-bejáratoknál, haza a munkából, a bevásárlásból. Tiba, a standoknál sorban álló, vásárló nők láttán arra gondolt, hogy ezen az estén nem minden nő felejtett el bevásárolni. De a felesége igen. Ettől egy kicsit ideges lett. A hosszú sorok is lehangolták és felingerelték egyszerre, amelyeket most megadatott végigállnia. Igaz, hogy nem is minden nő ad esténként németórákat, csakhogy szerény pedagógusi fizetését kiegészítve, majdnem ugyanannyit keressen, mint a férje, aki főmérnök. És nem minden nőt tart fel munkaidő után az igazgató egy kis budai gimnáziumban, azért, hogy értésére adja: a kolleginának volt igaza abban a bizonyos ügyben, amelyben előzőleg elmarasztalta, ehhez a beismeréshez persze fel kell ülnie a tanári asztal sarkára és másról kell beszélnie, mint amire mindketten gondolnak. 1006
