Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Dobai Péter: Kulcscsomó és háló (elbeszélés)

ez időt vesz igénybe, mert egyszerűen ilyenek a viszonyok, és az önkritika csak így lehetséges, ha másképp gyakorolná valaki — mondjuk egyenesen — nevetségessé válna és esetleg rögtön maga után vonná az egzisztenciális következményeket is. A főmérnök is rendelkezett ehhez hasonló tapasztalatokkal. Ezt már akkor gondolta végig, amikor bent állt a sorban és nem ő volt az utolsó. Még akkor is erre gondolt, amikor ő volt a soronkövetkező. Amikor végre őrá került a sor, belenyúlt a zsebébe, kiemelte a hálót. A táguló, elasztikus szálakból csomózott négyszögekbe beleakadt a kulcscsomója. Mondta, hogy mit kér:

— Kenyér ... tojás ... felvágott... sonkaszalámi... — közben megpróbálta különválasztani a hálónégyszögeket és a kulcsnyelveket. Egy-egy szál kiszabadult, más szálak viszont besiklottak a kulcskarikák réseibe. Egyre többen álltak mögötte. Az elárusítónő részben már elébe rakta a kért árut és indult a többiért. A mérnöknek most már lassan a pénztárcája után kellett volna nyúlnia, hogy ne tartson fel annyi embert. A fiatalasszony, aki a pult túlsó felén állt, udvariasan emelte feléje az áru egy részét, már becsomagolva, hogy belesegítse a medúzaszerű hálóba, amely egyre jobban, szinte egyes szálanként és egyes csomókként: rátapadt és ráfeszült a kulcscsomóra. A férfi megremegett.

— Tetszik kérni még valamit? — kérdezte az elárusítónő.

— Nem ... köszönöm szépen ... nem kérek semmit — mondta a mérnök. Lehajtott fejjel, anélkül, hogy megpróbálta volna elővenni a pénztárcáját, kilépett a sorból. A mögötte álló asszony megjegyzést tett: „Idegbeteg... vagyunk egypáran ilyenek ...” Ezt még hallotta. Eltávolodott a sortól. A nagycsarnok egyik zugába sétált, a behálózott kulcscsomó, mint egy acélgránát, hűvösen fe- küldt a két kezében. Hálószálak, kulcsnyelvek, csomók és kulcskarikák: teljesen összegabalyodtak, később a szálak ráfonódtak az ujjaira is, amikor megpróbálta kiszedni őket az acél és réz fogazatokból, a karikákból és az egész kulcstartó kisméretű karabinerre emlékeztető főeleméből, amelyen a többi karika függött. Mintha egy polipot tartott volna a kezében, és mintha egy polip rántotta volna össze két kezét. Ha egy kulcsot kiszabadított, egy másikat vesztett érte, mert a karikák miatt, amelyek szintén a hálóba vesztek, nem tudta elkülöníteni a többitől. De az ujjai sem voltak már szabadok. Egy-egy hálószál eltépése árán persze kiszabadíthatta volna egy-egy ujját. De akkor miben vinné haza azt, amit vesz? Folytatta. Néha odanézett felé egy-egy nő, de segíteni nem mert senki. Iszonyú sakkjátszma kezdődött: egy kulcsot kiszabadított a hálóból, de egy ujját kellett adnia cserébe. Egy szálat lefejtett egy kulcsnyelvről, de a szál rugalmasan belepattant a karika szétfeszített résébe. Onnan is kiszedte a körmével a szálat, de a szál átsiklott egy egészen kis kulcsra és belerántotta a könnyű acéllemezt egy nagyobb kulcs fejének nyílásába: úgy, hogy akkor hirtelen éppen átfért a kisebb kulcs a nagyobb kulcs fején, de visszavenni már nem lehetett, pláne nem egy kézzel, segítség nélkül, miközben a kulcscsomó — az összerántott, egymáson átbújt és karikáikon átszorult kulcsok miatt — egyre merevebb lett, a háló pedig egyre aktívabb és sűrűbb. Hatalmas volt a kulcscsomó és lefejthetetlen- nek látszott a háló. A szálak többszörösen átfordultak már a karikákon és a kulcsnyelvek fogazatán. Néhány kulcsát a csomóból képtelen volt felismerni. Felismerte a lakáskulcsot, mint tárgyi evidenciáját egy olyan fogalomnak, mint az otthon, amelytől esze, lelke és egész érzékelése most roppant távol volt. Felismerte a tervezőiroda kulcsát és ottani szekrényének kulcsait is, mint megannyi apró, megszokott és „kézenfekvő”! tárgyi evidenciáját egy olyan fogalomnak, ami a munkahely, amelytől az adott pillanatban — a kulcscsomót behálózó szálakba akadt ujjakkal —, meglehetősen távol volt. De hát minek hordja magával

1007