Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Dobai Péterrel

töttem. Akkor már a tanári kar úgy nézett ki mint egy női fodrászüzlet. És ezek a nők tanították a diákokat Nagy Frigyesről, Zrínyi Miklósról, vagy földrajztanárnők oktattak fiúkat, mondjuk tengeri áramlatokról, hihetetlen felkészületlenséggel. Tehát eltűnt arról a bizonyos eszmei fedélzetről a tanárság, mint olyan. Ez azt jelenti, hogy a tekintély tűnt el, az átadás, az ismeret, a plusz ismeret, amivel abszolút rendelkezik a tanár a diák felett.

Tehát az én írói indulásom az Eötvös gimnáziumhoz kötődik. Érettségi után a tengerészeihez kerültem. Azalatt az idő alatt nem nagyon írtam semmit, csak nyelveket tanultam, edzettem, sportoltam, aztán jött az egyetem, ahol nagyon erősen megindult a versírás, a nyelvészeti érdeklődés, amelyet Zsilka János nyelvészeti szemináriumai oltottak belém. És pár évvel később megindult a próza- írás is.

Valóban, rengeteg műfajban dolgozol. Költő vagy, regényíró vagy, novellista vagy, színdarabot fordítottál, filmeket írtál és rendeztél... Vajon ez a sokműfajúság nem megy egymás rovására? Egyáltalán, te minek nevezed magad?

Hát nézd, én úgy érzem, hogy nem. A Lope de Vega darabot például csak azért fordítottam le, mert azt akartam, hogy valami emléke maradjon annak, hogy valaha tudtam spanyolul. Egy nyár alatt lefordítottam, a másik színpadi fordításom pedig mindössze egy német egyfelvonásos volt, így az egész nem tekinthető valami nagy „megindulásnak” a színház felé. De ami a novellát, regényt, filmet illeti, vagy bármi mást, amit csináltam, például foglalkoztam szemiotikával, nyelvészettel, ezeket én mindig szabadon és lehetőségszerűen kezeltem, és időben persze külön, nem úgy, mint mondjuk egy vegyesboltban a bevásárlás folyik. És ha azt mondjuk, mert azt kell mondanunk, hogy az ember energiái végesek, akkor mondjuk úgy, hogy néha naivan bántam ezekkel a lehetőségekkel. Dehát ez nem is olyan sok, ha meggondolod, olykor észre kellett vennem, hogy mások munkabírása meghaladja az enyémet. Kérdésed második részére válaszolva, hogy minek nevezem magam a „sokműfajúságban”, hát azzal együtt, hogy pár év múlva valószínűleg megint filmet fogok rendezni, ahogy a hetvenes évek elején rendeztem már a Balázs Béla stúdióban (például az Archaikus torzó-t), én azt merném mondani, hogy írónak nevezem magam. De gondolj bele, Márai Sándorról is csak nagyon kevesen tudják... tudják róla azt, hogy írt egy-két nagyon szép regényt, novellákat, és miután elhagyta Magyarországot, néhány szép, szomorú naplót... de nagyon kevesen tudják róla, hogy egy verseskönyvet is írt, 45—46-ban Budapest elpusztításáról. E versek alapján nevezhetném költőnek Márait, noha világos, hogy elsősorban prózairó volt. Szóval nem fontos számomra egy ilyen distingció, hogy regényíró, novellista, vagy költő... Én verseskötetet mindig csak akkor írtam és adtam ki, amikor egyhuzamban, mondjuk egy féléves, akár éves, rendszeres műveletből ez létrejött. Tehát akkor én közben nem csináltam mást. A novellákról ugyanezt mondhatom, mind a két novelláskötetemet világos koncepció előzte meg, ez pedig a mai kor mindenhez képest megváltozott férfi—női viszonya. A nő alapvetően kihat mindenre, amit „társadalomproblémának” nevezünk: szülő—gyerek kapcsolat, férfi—nő kapcsolat, házasság ... Kollektíva és egyén, egyszóval: mindenre. Tehát mind a két novelláskötet ezen a vonalon van, ezt egyébként nem kell különösebben hangsúlyozni, mert a két könyv megjelenése után valamennyi levelet elvált, vagy elválni készülő nőktől, vagy elvált, vagy elválni készülő férfiaktól kaptam. Tehát

1001