Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Dobai Péterrel
a kritikáktól független, tiszta visszajelzéseket kaptam azoktól, kik e könyveket olvasták. Pályatársaid, nemzedéktársaid úgy tartanak téged számon, hogy a Dohai az elkülönülő, a magányos író, mindenféle írói csoportszellem nélkül. A Hetek és a Kilencek példájából kiindulva, valóban, neked sosem hiányzott valamiféle írói közösség? Most voltunk kint Romániában. A Csapiár Vilmos, a Kiss Benedek (aki a Kilencek tagja volt), a Tóth Erzsébet, a Sárándi József, és én. Fiatal romániai írókkal találkozva, kölcsönösen ismertettük egymás „irodalomtörténetét”, de ez nem zavarja meg az én véleményemet, hogy az övék más. Nem tart vissza attól, hogy megmondjam, hogy én a Heteknek és a Kilenceknek egyfajta „újnépies” jelentkezését egy olyan elemezhető (de én most nem akarom elemezni), tehertételnek, egy olyan túlsúlynak tartom, ami a mi generációnkra, különösen a költőkre ránehezedett a magyar irodalom múltjából fakadóan. Ez a jelentkezés egy kultúrpolitikai, kultúrtörténeti esemény, és anélkül, hogy ezt résztvevői tudták volna, mesterségesen izoláltan, ha szabad ezt mondani, manipuláltan létrehozott csoportosulás volt avval együtt, hogy ha most valamelyik csoportosulás tagja itt lenne, és nem csak én beszélnék, azt mondaná, hogy igen, de akkor miért tartott évekig az antológiák publikálása? ... Szerintem ez belefér a játékszabályokba, ez egy kikalkulált folyamat volt. De ehhez még hadd fűzzem hozzá az 56-ot követő úgynevezett irodalmi konszolidációs periódus két reprezentatív kötetét, a Tűztáncot, és a Tiszta Szigorúságot. Ügy a költők egyéni produkcióját tekintve, mint az antológia-szerű közös fellépést tekintve, valóban nem tartom organikus, természetes megnyilvánulásnak, se a Heteket, se a Kilenceket, se a Tűztáncot, se a Tiszta Szigorúságot, hanem egy bizonyos ’kultúrpolitikai szükségszerűségnek. Én így már merő önszeretetből sem csatlakoztam semmi csoportosuláshoz. Ez a játék el lett játszva, ebből, ha szigorúan vesszük, fennmaradnak költők, de talán nem éppen-azokkal a műveikkel, amelyekkel ezekben szerepeltek. Ezt különösen mondom a Tűztáncra és a Tiszta Szigorúságra, de amennyire a Hetek és a Kilencek törekvéseit ismerem, rájuk is merem mondani. Ezek az ambíciók, ezek az együttes fellépések egyébként kérdésednek az elejére válaszolva, nem hogy nem hiányoztak nekem, de nem is vonzottak, nem szólva arról, ami a kísértés. Szilágyi Ákos rólad szóló tanulmányában a következőket olvastam: „Dohai Péter versei, novellái, regényei, vagy inkább »versei«, »novellái«, »regényei«, minden bizonnyal költői alkotások, olvasásuk mégis komoly elméleti felkészültséget igényel”... Ezt te hogy látod? \ Szilágyi Ákos tanulmányának nagyon örültem. Az előbbi dolgot akarom neked mondani, hogy figyelj ide, mivel én sokmindent csináltam, ahogy már te is mondtad. Ezzel kapcsolatban azt tudom válaszolni, hogy én egyetlen egyszer kerültem személyes „harcba” a magyar irodalomkritikával, ez a Mozgó Világban megjelent Csudái Csaba féle cikk volt. Ezen kívül én soha más negatív kritikát tudomásul nem vettem, csak azokat a leveleket, amelyeket kaptam úgy a verses, mint a novelláskötetem megjelenése után, illetve a regényeim megjelenése után. Ez egy katonaládát kitöltő levélmennyiség. Ebből azt a következtetést kell, hogy levonjam, hogy én nagyon tévedek, és nagyon hiú vagyok, és nagyon hajlok 1002
